Hasonlóan az egykori gyarmattartó országokhoz, vagy a globális észak más államaihoz, a belga esetben is több megoldási javaslat van terítéken. Az emlékműveket védelmezők, mint például Alexia Bertrand, a liberális Mouvement Réformateur (MR) politikusa szerint ezek a szobrok a „történelem részét” képezik, és így nem szabad, sőt nem is lehet az elmozdításukba fogni, mert az a „múlt eltörlésére” tett kísérlet volna. „Mit teszünk majd Nagy Károllyal, aki szászokat mészároltatott le?” (Ez többé-kevésbé egybecseng a világ számos pontján az elmúlt évtizedekben problémásnak ítélt koloniális szobrok eltüntetését ellenzők álláspontjával.) Ráadásul II. Lipót bronz mása Thomas Vinçotte alkotása művészettörténeti szempontból is megőrzendő érték. (Az aktuális viták kereszttüzében álló belgiumi emlékművek egy jelentős részét Vinçotte készítette.) Maradjanak a helyükön a szobrok, de a rekontextualizálás jegyében a nézelődők kapjanak QR-kódokon keresztül elérhető információt a gyarmatosítás, vagy ebben a konkrét esetben II. Lipót uralmának sötét oldaláról. Egy másik álláspont képviselői azt szorgalmazzák, hogy a kolonializmus pozitív emlékezetét fenntartó emlékművekből hozzanak létre egy szoborparkot. A brüsszeli bizottságban kidolgozott javaslatok közül a legradikálisabb a már említett beolvasztást tartja a legmegfelelőbb megoldásnak. II. Lipót bronz szobrából a fenti koncepció alapján a gyarmati elnyomás belga kongói áldozatainak emlékműve készülne el.
A Place du Trône-ról eltávolított szobor esete nagyon jó például szolgál az anyaország kultúrájának dekolonizációjára. A folyamat számos, máshol is megfigyelhető aspektusa jelenik meg II. Lipót bronz másának vonatkozásában. Például a dekolonizáció globális jellege tetten érhető abban is, hogy az emlékművek körüli vitákból a megoldások hasonló változatai születtek meg a globális észak különböző pontjain. A felvetések skálája a teljes eltörléstől, az emlékművek, és környezetük rekontextualizációján át egészen a probléma muzealizálásáig terjed. II. Lipót szobrán keresztül az is nagyon jól bemutatható, hogy a kolonializmus milyen mély gyökereket vert az elmúlt évszázadok során az anyaországok kultúrájában. Ráadásul, ahogy a gyarmatosítás, úgy a dekolonizáció sem kizárólag a gyarmatosítottakra, hanem az anyaország társadalmára, kultúrájára is hatással van. A Parc du Cinquantenaire (hollandul: Jubelpark), a független Belgium létrejöttének 50. évfordulójára készíttetett, és több múzeumnak is otthont adó park Brüsszel arculatának meghatározó eleme. A város egyik legismertebb pontjának kialakítását jelentős részben a Kongó-medence kizsákmányolásából szerzett vagyonból finanszírozták. A parkban található szobrok közül több szintén Vinçotte alkotása, köztük a dekolonizáció szempontjából az egyik legproblematikusabb, a „Belga Kongó úttörői” c. emlékmű is. Brüsszel vezetése a jelek szerint rászánta magát arra, hogy belevágjon a közterek, közülük a város építészeti imázsában fontos Parc du Cinquantenaire-nek dekolonizációjába. A belga parlament által felállított Kongó Bizottság már letett egy több száz oldalas jelentést az asztalra a gyarmati múlt újraértékelésével kapcsolatban, a további lépésekről 2022 nyarán születik majd döntés. Kérdéses, hogy a döntéshozók végül melyik irányt választják.
Ezekre egy másik szobor, egy másik jól ismert eset is kiváló például szolgál. Cecil Rhodes-nak az Oxfordi Egyetem (Oriel College) campusán található szobra 2020 nyara óta az egyik legismertebb célpontja lett a gombamód szaporodó brit dekolonizációs mozgalmaknak. Cecil John Rhodes kultusza Oxfordban jelentős múltra tekint vissza. A világ egyik legismertebb imperialistája, az Afrika déli részén gyémántbányászatból óriási vagyont felhalmozó, későbbi fokföldi miniszterelnök az Oxfordi Egyetemet, illetve azon belül is az Oriel College-ot alma matereként tartotta számon. Rhodes hatalmas mennyiségű pénzt (mai értéken 12 millió fontot) hagyott az Orielre. Egyes értékelések szerint senki másnak nincs annyi emlékműve az egyetem területén, mint a brit-dél-afrikai mágnásnak. A campuson Rhodes képmásával találkozhatunk bronz dombormű, festmény és grafika formájában. Az üzletember-politikus neve alatt banketteket és előadássorozatokat szerveznek. Az örökségből létrehozott ösztöndíjprogramot szervező Rhodes Trust központja az Oriel College-től 10 percnyi sétára található Rhodes House. Az épület falán latinul a következő sorok olvashatóak: „Ez a ház álljon Cecil John Rhodes nevének és példájának örök emlékéül az általa szeretett Oxfordban.” A Rhodes House tetején látható Nagy Zimbabwe madara, mely önmagában egy rendkívül sokrétű imperialista szimbólum. A szobor mása azoknak az alkotásoknak, amelyeket az egykori Nagy Zimbabwe területén találtak. Ezek közül az egyiket Rhodes a birtokára vitette. Számára ezek a madár kőszobrok (mint egy letűnt nagy civilizáció emlékei) jelentették a bizonyítékot arra, hogy érdemes a gyarmati terjeszkedést északi irányba a kontinens belseje felé folytatni. Nagy Zimbabwe madara helyet kapott Rhodézia címerében, és mindmáig meghatározó motívuma a Rhodes Trust logójának. A Rhodes-emlékezet legfontosabb és legismertebb elemévé viszont a Rhodes-ösztöndíj vált. Az 1901-ben (akkor még csak fehér és nőtlen férfiaknak) elindított projekt eredeti célja az volt, hogy a Brit Birodalomhoz lojális elitet képezzen. Az ösztöndíj a 20. század során fokozatosan vált le a kolonializmusról, és egy nagyon komoly branddé alakult át, mint a világ egyik legismertebb és legpatinásabb felsőoktatási programja. Az indulása óta több, mint hétszázan szereztek ilyen módon diplomát. Az alumni listán olyan vezető politikusok neveit találhatjuk meg, mint az egykori amerikai külügyminiszter Dean Rusk, Ausztrália korábbi miniszterelnöke Tony Abott, vagy Bill Clinton volt amerikai elnök.
Az egyetem számára presztízs a Rhodes-ösztöndíj fenntartása, ami viszont jelen esetben a Rhodes kultusz bizonyos elemeit stabilizálja. Ez állhat az Oriel College homlokzatán található Rhodes szobor körüli vita mögött is. Rhodes kőből kifaragott mása 2015 óra áll az egyetemek és az anyaország kultúrájának dekolonizációját sürgető mozgalmak célkeresztjében. Az év fontos, mivel jól példázza a gyarmati örökséggel való szembenézés, a koloniális múlt újraértelmezésének globális jellegét. Nem az oxfordi volt az első a Rhodes emlékművek közül, amelyek elmozdítása felmerült. 2015. március 9-én Chumani Maxwele dél-afrikai aktivista a Fokvárosi Egyetem (University of Cape Town) területén található Rhodes bronz szoborhoz sétált. „Hol vannak a mi hőseink és őseink?” – kiáltotta, majd a kezében lévő vödör fekáliát Rhodes arcára öntötte. Ezt a performatív akciót tekinthetjük a #RhodesMustFall mozgalom kezdetének. Az RMF indulását nagyon hamar követte a felsőoktatás reformját, a tandíjak csökkentését követelő #FeeMustFall zászlóbontása. Maxwele akciója után nem kellett sokáig várni a sikerre. 2015. március 27-én az egyetem szenátusa megszavazta a szobor eltávolítását, amelyet a hallgatók, az aktivisták és a média nagy érdeklődése mellett április 9-én emeltek le a talapzatáról. A mozgalom lángját egy Rhodes ösztöndíjas, Ntokozo Qwabe vitte el Oxfordba, ahol a Rhodes Must Fall Oxford (RMFO) az elmúlt években folyamatosan igyekszik a figyelmet az oxfordi Rhodes kultuszra irányítani. Az RMFO, hasonlóan más dekolonizációs mozgalmakhoz, fellép a kolonializmusból fakadó, a világ más pontjain tapasztalt egyenlőtlenségek ellen (Eswatini, Brazília, vakcina-imperializmus), de akcióinak elsődleges célpontja az Oriel homlokzatán található Rhodes szobor.
A globális jelleg mellett, a Rhodes kultusz kapcsán is megfigyelhető az a fajta disputa és ellenállás, amit II. Lipót és Brüsszel kapcsán lehetett végigkövetni. A gyémántmágnástól nem mindenki szeretne megszabadulni. Például, a Dél-Afrikában Grahamstownban található Rhodes Egyetem (Rhodes University) sem. Az intézmény nevének megváltoztatása az apartheid 1994-es összeomlása óta többször felmerült, eredmény nélkül. Oxfordban ugyan az Oriel berkein belül született a szobor és a dombormű eltávolítását támogató döntés, de ezt egészen a mai napig nem követték az RMFO aktivistáit megnyugtató lépések. Rhodes a helyén maradt. Egy apróságtól eltekintve. Az Oriel kitetetett egy táblát, amelyen pár mondatban összefoglalták Rhodes és az intézmény kapcsolatát, röviden kitértek az imperialista politikus munkásságának árnyoldalaira, végül kísérletet tettek, hogy magyarázatot adjanak arra, hogy miért áll még mindig eredeti helyén a szobor. Mindezt kiegészítve egy QR-kóddal, és azzal a linkkel, amelyen keresztül elérhető egy hivatalos állásfoglalás. Az Oriel College leginkább azokra a kiadásokra hivatkozik, amelyekkel a szobor és a dombormű eltávolítása és ezek eredeti helyének helyreállítása járna. Az egész művelet megbontaná az épület eredeti arculatát, és a hosszadalmas eljáráshoz egyébként sem biztos, hogy megkapnák a szükséges hivatalos engedélyeket. A QR-kódos táblás kivitelezés, az eredeti helyen történő újrakeretezés többé-kevésbé egyezik, egybecseng az Egyesült Királyság kormányának a vitatott emlékművekkel kapcsolatban kialakított álláspontjával: megtartani és magyarázni (az önkényes akciókat pedig büntetni). A rekontextualizálás tehát itt is felmerült, mint amolyan „kecske és káposzta” megoldás.
A fokvárosi és oxfordi Rhodes szobrok esetei egyszerre részei az emlékművekkel kapcsolatos vitának, és a felsőoktatásban végigfutó dekolonizációs folyamatoknak. Az Oxfordi Egyetemen nem a Rhodes Must Fall Oxford az egyetlen antikolonialista mozgalom. Az Unconfortable Oxford hallgatói kezdeményezés nem kimondottan a Rhodes kultuszra, hanem az intézmény kolonializmushoz való kapcsolódási pontjaira hívja fel a figyelmet. Az Oxfordi Egyetem, Rhodes mind nagyon erős szimbólumok. Az akadémiai, egyetemi szféra az, amely a múlttal, és így a gyarmatosítással kapcsolatos tudás egy jelentős részét előállítja. Az egyetemek ráadásul a kolonializmushoz, a birodalomépítéshez (intellektuális színtéren) számottevő módon hozzájárultak. Az, hogy az Oxfordi Egyetem, a világ egyik legpatinásabb szellemi műhelye a helyén hagyja az egyik legismertebb imperialista szobrát, az a dekolonizációt támogatók szemében egyértelművé teszi a frontvonalakat az Oriel College és az antikolonializmus között. A Rhodes Must Fall Oxford a dekolonizáció folyamatának bemutatására is nagyon jó példa. Rendkívül izgalmas az, ahogyan a mozgalom Dél-Afrikából megérkezett a volt anyaországba. Mindez nagyon hasonló irányokat mutat, mint amit a dekolonizációval kapcsolatban általánosságokban is meg lehet figyelni. Először a volt gyarmatok vívták ki a függetlenségüket, majd az egykori domíniumok (Ausztrália, Dél-Afrika, Kanada, Új-Zéland) kezdik meg a gyarmati múlt feldolgozását, végül a folyamat eléri a volt anyaországok kultúráját is.
2015. április 9-én, abban a pillanatban, amikor Rhodes fokföldi szobrát felemelte a daru, Sethembile Msezane képzőművész, a Fokvárosi Egyetem hallgatója zimbabwei madárnak öltözve, élőszoborként, háttal Rhodesnak, kitartott szárnyakkal a tömeg felé emelkedett. Performanszai (nem ez volt az egyetlen ilyen akciója) egyszerre mutatnak rá az emlékművekkel kapcsolatos diskurzus számos aspektusára, a kolonializmustól, a múlttal kapcsolatos tudás előállításán keresztül, a különböző etnikai, társadalmi csoportok és nemek reprezentációja közti egyenlőtlenségekig. Háttal a Rhodes által szimbolizált múltnak, Msezane performansza újraértelmezte Chapungu-t, a zimbabwei madarat, amelyet korábban a gyarmati elnyomás kiépítői saját szimbólumukként használtak. Lehántja ezt a koloniális réteget a madárról, ráadásul felhívja arra is a figyelmet, hogy a női test, különösen az afrikai, milyen ritkán jelenik meg a köztereken emlékmű formájában (főleg a gyarmati értelmezési keretektől függetlenül).
Sethembile Msezane performansza jól mutatja azt, hogy az emlékművek körüli vita milyen sokrétű. A zimbabwei madár ilyen, és ehhez hasonló művészeti akciókon keresztül történő újraértelmezése azonban csak egyike a dekolonizációval kapcsolatos megközelítéseknek. Arra a kérdésre, hogy mit kezdjen a volt anyaország a kultúrájában, illetve első körben a közterein maradt gyarmati örökséggel, számos megoldás született a „hagyni mindent a helyén” állásponttól, a muzealizáción, az afrikanizáción keresztül a végleges eltörléssel bezárólag. Ahogy II. Lipót brüsszeli szobrának példája is mutatja, a probléma még korántsem került nyugvópontra, kérdés, hogy melyik megoldás válik majd szélesebb körben elfogadottá.
