Tavaly januárban a Fővárosi Közgyűlés ellenzéki többséggel határozatot fogadott el a háborúkban megerőszakolt nők emlékművének 2022-es felállításáról, nemzetközi pályázók és nemzetközi zsűri bevonásával. Ennek az átláthatónak szánt, tág történelmi és művészettörténeti szaktudást is felhasználó folyamatnak nyilvános vita is a részét képezi. Az emlékművet előkészítő állandó bizottság tagjai pedig nemzetközileg elismert tudósokat, teoretikusokat, művészeket interjúvolnak meg.
A Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete projektnek tehát csak egyik eleme, hogy Budapesten létesüljön egy ilyen témájú emlékmű. Az emlékezet-történeti előkészítő fázisban forrásgyűjtés, nemzetközi tapasztalatok megismerése és gyűjtése, illetve a témával kapcsolatos tudások és kérdések nyilvános megismertetése is szerepel. Az interjúsorozat, amely itt tekinthető meg, és amelynek írott, szerkesztett változatát az artportal közli, ennek a folyamatnak a részét képezi.
Eduard Freudmann (1979) Bécsben élő osztrák művész tevékenységének középpontjában a köztér és az emlékezet áll. 2015-ben Varsóban a Gabu Heindl osztrák építésszel közösen készített Az emlékmű lehet egy erdő című tervük nyerte a Holokauszt idején zsidókat mentő lengyelek emlékművére kiírt pályázatot, amely azonban hosszas vitákat követően nem valósult meg. Budapesten szintén 2015-ben, a Spinoza Házban mutatta be A fehér elefánt archívuma című projektjét, amelyben családi archívumának segítségével, a dokumentarista- és tárgyszínház eszközeivel járta körül a Holokauszt emlékezetének jelenkori problémáit. A 2010-es évek során Bécsben, a Schiller Parkban a Történelempolitikai Platform csoport kezdeményezésére számos akció zajlott le a harmincas években a nácik szolgálatába állt költő, Josef Weinheber 1975-ben felállított mellszobránál. Freudmann a beavatkozások, rekontextualizálások egyik szervezője volt.
Mélyi József művészettörténész, kritikus, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszékén tanít.
Mélyi József (MJ): Mi a helyzet jelenleg Josef Weinheber emlékművével?
Eduard Freudmann (EF): Weinheber emlékművét 2019 májusában alakítottuk át, együttműködésben Bécs városával. Most olyan maradandó állapot jött létre, mint amilyet 2013-ban a Történelempolitikai Platformmal egy művészi beavatkozás keretében ideiglenesen hoztunk létre.
MJ: Tehát most így marad?
EF: Igen, így marad. Ez a beavatkozás, amit korábban hatósági engedély nélkül hajtottunk végre, hat évvel később, együttműködésben a várossal, a különböző hivatalokkal, osztályokkal állandóvá vált.
MJ: Hogy neveznéd most ezt az állapotot? Ez egy antiemlékmű, egy ellenemlékmű, vagy esetleg egy új emlékmű?
EF: Azt mondanám, hogy egy jobb-mint-semmi-emlékmű. A jobb, mint a semmi itt most a beavatkozásra vonatkozik. Számomra nem ez az igazi megoldás, mert az emlékmű továbbra is tiszteletet jelent egy olyan személynek, akit szerintem Bécs nyilvános terében nem kéne megtisztelni. Számunkra, a kezdeményezők számára világos volt, hogy kompromisszumról van szó, mert a város tiltakozott egy olyan elem ellen, ami eredetileg az átalakítás része lett volna, és eltakarta volna a mellszobrot. Tehát hogy a végén egy gödör lett a beavatkozás formája, az kompromisszum eredménye. De visszatérve a kérdésedre, hogy ez egy emlékmű vagy egy ellenemlékmű-e, azt mondanám, hogy ez egy átalakított emlékmű.
MJ: És mi lett volna számodra az ideális megoldás?
EF: A gyakorlatban úgy terveztük, hogy az emlékműre felviszünk egy rátétet, mintha ráöntött festék lenne. Rózsaszín epoxi-applikáció lett volna, ami a festéköntés formáit ábrázolta volna, utalva azokra a beavatkozásokra, amelyekre itt az évek alatt sor került. És az öntött festékformába írtuk volna bele az emlékmű történetét. Ez volt az eredeti javaslat, ami azt hiszem, 2011-ből származik, akkor adtuk be először. A város részéről kezdettől fogva ellenállást tapasztaltunk az átalakítással szemben, ezért is hajtottuk aztán végre engedély nélkül. De főleg az átalakítás módja, tehát a stilizált festéköntés ellen tiltakoztak. Számunkra pedig a festéköntés lett volna akkoriban az ideális megközelítésmód. Ha ma mérlegelhetném, talán másképp csinálnám, egy kicsit absztraktabban fognám meg, és utalnék egy másik projektre is, amin múlt évben dolgoztam együtt másokkal. Itt szintén egy problematikus személy, egy antiszemita polgármester, Karl Lueger bécsi emlékművéről volt szó. Ebben az esetben nem tettünk javaslatot állandó átalakításra, de követeléseket fogalmaztunk meg arról, hogyan kellene kinéznie egy ilyen átformálásnak. Többször használjuk a „tisztelettől való megfosztás” (Entehrung) fogalmát. A művészi átalakításnak azt kellene megcéloznia, hogy megfossza az emlékművet tiszteletadó, hódoló jellegétől. Azt hiszem, hogy ezt az elvet tudnám átültetni a Josef Weinheber emlékműre is, ha azt kérdezed, mi hiányzik még belőle. Függetlenül attól, hogy mi lenne a konkrét művészi megoldás, akár az, ami régebben jutott eszünkbe, akár ez a másik. Alapvetően azt gondolom, hogy ami még szükséges lenne ehhez az emlékműhöz, az a tiszteletadás megvonása.
MJ: Az eltüntetés tehát nem lenne megoldás?
EF: Az eltűnés is lehetne megoldás. Az átalakítás, vagy a Marlene Streeuwitznak köszönhető, és nekünk ajándékozott új fogalom, az „el-alakítás” (Weggestaltung) kérdésénél mindig meg kell vizsgálni a konkrét eseteket. Nem hiszem, hogy létezne általánosan alkalmazható megoldás, hogy mindig az átalakítás vagy az „el-alakítás” a helyes út. Én személyesen inkább mindig az átalakítás felé hajlok, mert alapjában véve érdekesnek tartom azt, hogy problematikus emlékművekkel is párbeszédet folytassunk. A történelemfelfogások változásainak tanúságaként is érdekesnek tartom, ha a nyilvános térben átalakított emlékművek is megjelennek. Mivel épp azt reprezentálják, hogy változnak a történelemről alkotott képek, és hogy mi, a társadalom, ezekre a változásokra reagálunk azzal, hogy átalakíthatjuk az emlékműveket.
MJ: A Black Lives Matter akciók esetében is jobb megoldásnak tartottad volna az átalakítást például a megsemmisítéssel szemben?
EF: Általánosságban nem tudnám ezt megítélni. De például Bristolban volt egy szobordöntés, ahol a világot bejáró képek szerint az alakot levették a talapzatról, aztán bedobták a kikötő vizébe. Ezt két okból nem tekinteném eltávolításnak. Egyrészt volt ott egy talapzat, amelyen a figura állt. Én az emlékművet a részeinek együtteseként tekinteném, így az egyik rész, tehát az alak eltüntetését és a talapzat meghagyását nem eltávolításnak nevezném, hanem szintén inkább átalakításnak. Másrészt ez a figura sem tűnt el, hanem valószínűleg nem túl nagy távolságra onnét a vízbe került, és ott létezett.
MJ: Az átalakítás számodra a kontextus megváltozását jelenti? Vagy nem feltétlenül?
EF: Úgy gondolom, hogy az újrakontextualizálás lehet átalakítás, de nem szükségszerűen az. Ha muszáj lenne, ezt úgy kategorizálnám, hogy a kontextualizálás két síkon történhet. Az egyik a szöveges lehet, ez a leggyakoribb, ilyenkor az emlékmű mellé kiraknak egy táblát, rajta információkat tartalmazó szöveggel. Ez az egyik típusú kontextualizálás. De úgy vélem, hogy
az emlékmű mellett egy másik, egy ellenemlékmű felállítása is egyfajta kontextualizálás lehet. Nem szöveges, hanem esztétikai. Ez lehet az egyik eljárásmód a problematikus emlékművekkel.
Emellett hatalmas tere van még a művészi átalakításoknak, amelyek történhetnek viszonylag kis léptékű beavatkozásokkal, mint például a Weinheber-emlékműnél, ahol az eredeti építmény nem alakult át, hanem egy föld alatti, korábban nem látható betonalap vált láthatóvá a föld kiásásával; majd ezután következett a fű beültetése. Maga az emlékmű építménye itt érintetlen maradt, de esztétikájában mégis átalakult. Tehát ez a spektrum egyik vége, kis beavatkozással. A másik vége az erősebb beavatkozásokra vonatkozik, például a bristoli dekonstrukció esetében. Ebben az esetben vesszük az emlékmű-együttes egy darabját, eltávolítjuk, egy másik részét meg otthagyjuk, vagy egy részét elássuk, vagy bedobjuk a folyóba, vagy a feje tetejére állítjuk, a képzelet nem ismer határokat. Ez lenne az átalakítás spektruma. És akkor egy harmadik megoldás lenne az említett „el-alakítás”. Ennek egyik formája lehet, hogy egyszerűen elviszik a tárgyat, és minden utalást is eltávolítanak, ami arra mutatna, hogy ott valami állt, és mondjuk egy parkot létesítenek a helyén vagy parkolót, vagy kioszkot. A másik variáció, hogy eltávolítják a problematikus emlékművet és egy másik emlékjellel vagy egy másik történelempolitikai megnyilvánulással helyettesítik.
MJ: Az átalakítás komikus formát is ölthet, ahogy ez például Budapesten történt, ahol a kormányzat a Szabadság téren álló szovjet emlékmű mellé két volt amerikai elnök szobrát állította fel, mintegy ellenemlékművekként. Ez inkább tekinthető persze önmegsemmisítő gesztusnak, és nem lehet komolyan venni. Ha szabad kezed lenne, mit tennél Bécsben a szovjet emlékművel?
EF: A szovjet emlékművel? Fogalmam sincs. Még sohasem gondolkodtam el rajta. Személyesen semmilyen akut igényt nem látok ennek az emlékműnek az átalakítására. Ha mondjuk megbíznának azzal, hogy ott valamit csináljak, akkor biztosan eszembe jutna valami…
MJ: Azt, hogy nincs aktuális igény, azért mondod, mert Bécs vagy Ausztria valóban kibékült ezzel az emlékművel vagy más oka van?
EF: Mindig vannak tiltakozások ezzel az emlékművel szemben, de nagyon visszafogottak, és nem túl széles körűek. Mindig vannak festékes támadások, ezért viszonylag szigorúbban őrzik kamerákkal is. De azért minden évben, Bécs felszabadulásának napja környékén, amikor virágot helyeznek el az emlékművön, akadnak beavatkozások, olyanok részéről, akiknek nyilvánvalóan problémájuk van ezzel az emlékművel. Ennek ellenére nem hallottam még vitáról azzal kapcsolatban, hogy ezt az emlékművet át kellene alakítani. Alapjában véve mindig izgalmas elgondolkodni az emlékművek átalakításáról vagy aktualizálásáról; egyetlen emlékművet sem tartanék ab ovo szentnek és sérthetetlennek. Amellett vagyok, hogy nyitottabban viszonyuljunk az emlékművekhez, és hogy az állandóan változó történelemfelfogásokat az emlékművekben leképezzük, függetlenül attól, hogy alapjában véve jónak vagy rossznak tartjuk őket, hogy sikerültnek tartjuk-e vagy sem, vagy a mondanivalójukkal egyetértünk-e vagy sem. Ennek ellenére persze általában akkor keletkeznek viták az emlékművekről, ha létezik egy „kritikus tömeg”, amelynek problémája van az emlékművel, esztétikai vagy tartalmi síkon, az emlékmű mondanivalójával vagy szövegével. Akkor van vita, ha ez a kritikus tömeg nyilvánosan artikulálja a véleményét. És erről nincs szó a „Ruszki emlékmű”, tehát a Vörös Hadsereg Schwarzenbergplatzon található emlékműve esetében. Legalábbis amennyire én tudom, és az elmúlt évtizedekben nem volt erről szó. Korábban persze sokszor követelték a lebontását, és ma is lehetne ilyen embereket találni, ha direkt keresnénk őket. Ha mondjuk azt kérdeznénk, egyetértene-e azzal, hogy eltűnjön innen, biztosan lennének, akik azt mondják, hogy igen. De senkinek nem fontos, hogy nyilvánosan megjelenjen ezzel vagy kiálljon emellett.
MJ: Az, hogy a művészi átalakítást ennyire izgalmasnak találod, azzal függ össze, hogy általánosságban a klasszikus emlékmű-modellek vagy a köztéri klasszikus emlékmű válságban van? Hogy már nem használható úgy, mint korábban?
EF: Ezzel is. Ami biztosan válságban van, az a személyeknek emléket állító emlékmű. Az a klasszikus emlékmű, amely egyetlen személy előtt hódol, őt ábrázolja, dicsőíti. És ezt az egy személyt felmagasztalja, felemeli, szó szerint is, amennyiben egy talapzatra helyezi. Ez a fajta emlékmű valóban anakronisztikus. Mi pedig, akik közép-európai városok lakosai vagyunk, cipelünk magunkkal egy örökséget, mert több mint száz éve tapasztaljuk a személyi emlékművek felállításának inflálódását. A 19. század közepétől a 20. század végéig, meg még utána is rengeteg személynek állítottak emlékművet. Ma már persze világos, hogy egy regresszív emlékműfogalomról van szó, ennek ellenére ez továbbra is használatban van. De az egyetlen személynek állított emlékmű koncepciója, és az, hogy ez anakronisztikus, mára vitathatatlan. Az emlékműnek mint valamilyen megváltoztathatónak az elképzelése azonban nemcsak ezzel függ össze.
Alapvetően izgalmasnak tartom, hogy historikus tartalmak beleírhatók a köztérbe. Történelmi referenciák, hivatkozások eseményekre, eszmékre vagy akár személyekre. Azért tartom mindezt izgalmasnak, mert mindez nagyon könnyen érzékelhető történelmi vonatkozásokat teremt, és nem kell hozzá a legműveltebbnek lenni, hogy fogyasztható legyen, hanem mindenki, aki a köztérben elhalad előtte, megtekintheti.
Tehát nem az emlékmű van válságban, hanem csak az emlékmű bizonyos formái. Nemcsak a személy-emlékmű, hanem az a gondolat, hogy az emlékmű szent, hogy avatása napjától kezdve változtathatatlan. Ezt az emlékmű-képet is anakronisztikusnak tartom. Paradigmaváltásra lenne szükség az emlékművek szemléletében, egészen odáig, hogy az emlékművet változónak és változtathatónak tekintsük. Esély kellene arra, hogy a történelemmel foglalkozzunk. Ha ez sikerül, akkor az emlékművek megint, vagy újra és újra izgalmas helyekké válhatnak.
MJ: Ki lehet ragadni az emlékművek ügyét a politikusok kezéből? Mert ők azok, akik az örökkévalóságot célozzák meg, akik az emlékművet hatalmi demonstrációra vagy politikai nézeteik propagandaeszközeként használják és az örökkévalóságra akarják hagyni őket. Hogy tudnál olyan konstrukciót elképzelni, amelytől a politika távol marad?
EF: Azt gondolom, hogy az emlékművek mindig történelempolitikai manifesztációk, a politika az emlékmű elválaszthatatlan része. Illúzió, hogy politikamentes emlékmű készíthető. Az emlékműnek természetesen köze van a hatalompolitikához. Mégpedig azért, mert a nyilvános teret azok szabályozzák, akik egy városban vagy egy államban hatalmon vannak. S annak függvényében, hogy az állam vagy a város milyen rendszerben működik, tehát totalitárius vagy demokratikus, másként viszonyul az emlékművekkel szembeni kritikához. Egy totalitárius állam egyáltalán nem is engedné a kritikát. Egy demokráciában meg azt mondhatják, hogy a kritika szép és jó, mindenről beszélhettek, amiről csak akartok, de nem változtatunk semmin, mert így találjuk jónak. Ha arról van szó, hogy reálpolitikailag hogyan lehet változásokat elérni az emlékműveken, és hogyan lehet változásokat kiharcolni egy politikai rendszer képviselőivel szemben, akkor ez egyrészt attól függ, hogy milyen rendszerrel van dolgod, totalitáriussal vagy demokratikussal. A demokratikuson belül pedig milyen játéktered van, mekkora a tárgyalókészség a polgárokkal. De úgy látom, hogy az emlékműveknek nem kell minden esetben hegemonikusnak lenniük. Az emlékműveket nem mindig a felsőbbség állítja. Vannak alulról jövő emlékművek, amelyeket aktivisták kezdeményeztek, vagy olyan nyomásgyakorló csoportok, amelyek valamire emlékeztetni akartak. Olyasvalamire, amire a hivatalok nem akartak teret adni, s ennek ellenére megvalósították. És ezt olyan gyakran és olyan elszántsággal tették, hogy ez aztán valamikor mégis intézményesült. Kiharcolták az emlékezés terét. Különböző lehetőségek vannak az emlékezés terének kiharcolására vagy a problematikus emlékművek átalakítására vagy „el-alakítására”. Elég gyakran szélmalomharcról van szó. Ez számomra is ismerős különböző bécsi küzdelmekből, ahol a hivatalok nagyon hosszú ideig berzenkednek az ellen, hogy egy emlékművet átalakítsanak. De többször megéltem Bécsben, hogy ezek az átalakítások elérhetők.
MJ: A küzdelmed sok esetben az áldozatokról szól. Vagy az áldozatfogalom tisztázásáról. Itt elsősorban a grazi Felszabadulási emlékmű-átírásodra gondolok. Mi volt a célod és mi volt a módszered a harcban?
EF: Egy időszaki projektről volt szó, a Stájer Ősz művészeti fesztivál keretében, egy meglévő emlékműbe való beavatkozásról. Grazban áll egy emlékmű, amely Ausztria felszabadítására emlékeztet. Ezen nem a nácizmus alóli felszabadítás értendő, hanem a „megszabadulás” a Szövetségesektől, tehát azoktól, akik legyőzték a nácikat. Vagyis a felszabadítóktól való felszabadulás emlékműve. Anélkül, hogy nagyon belemennék a részletekbe, ez az emlékmű, ha mai szemszögből nézzük, az áldozati mítosz akaratlan monumentuma. Az áldozat-mítosz értelmében Ausztria kettős áldozat volt. Először is a nácik első áldozata. Ez a gondolat létezik Magyarországon is, hogy az egész fasizmushoz, nácizmushoz nekünk nincs is közünk, hanem egy külső hatalom kényszerítette ránk, nekünk pedig – Magyarországon a szegény magyaroknak, Ausztriában a szegény osztrákoknak – engedelmeskednünk kellett, de mindenképpen a nácik áldozatai voltunk. Így konstruálták ezt meg a II. Köztársaság alapító mítoszában. Később pedig a kettős áldozati narratíva szerint a Szövetségesek áldozatai lettünk. Az emlékmű-átalakításom ezzel az áldozatfogalommal foglalkozik, és az emlékműnek ezt a karakterisztikáját erősebben teszi láthatóvá.
Rózsaszín obeliszkké formáltam át, amelyen ez a szöveg állt: „Ausztria, te áldozat”. Az obeliszk mint győzelmi szimbólum egyben ennek az áldozati narratívának a győzelmi emlékműve lett.
Viszonylag jól látható volt, egy nagy zöld parkban egy kb. 6 méter magas rózsaszín obeliszk; az egész ráadásul egy dombon helyezkedett el, elég festőien. A beavatkozás másik része apró és efemer elemekből állt, s ez hozzákapcsolható az előbb említett bécsi szovjet emlékműhöz. A grazi emlékmű másik része utalás volt azokra, akik Grazot felszabadították a náci uralom alól, vagyis a Vörös Hadseregre. Filcből készült, kb. 15 cm magas betűket installáltam egy kis kacsaúsztatóban, mintha a víz fölött lebegnének. Együtt ezt a szöveget adták ki: „Köszönet a Vörös Hadseregnek”. Ez a rész vizuálisan kevésbé volt feltűnő, de provokatív módon elég sok ellentmondást hozott felszínre. Bár elsőre azt gondoltam, hogy ezek a filcbetűk nem maradnak sokáig a helyükön, azt hittem, majd bemegy valaki és egyszerűen eltünteti, de nem így lett. Ott maradtak a vízben a fesztivál teljes egy hónapja alatt.
MJ: Műveidben gyakran foglalkozol áldozati csoportokkal. Szerinted milyen csoportoknak hiányzik emlékműve Ausztriában? Vannak-e még olyan rések, amelyeket feltétlenül be kell tömni? Ez a kérdés a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején jelent meg Berlinben, olyan formában, hogy hiányzik egy központi Holokauszt-emlékmű. Van-e emlékezeti rés, hiányzó emlékmű Ausztriában?
EF: Azt hiszem, sok olyan emlékmű lehetne, ami a lokális történelemmel foglalkozik, ezek hiányoznak. A meggyilkolt szintik és romák emlékműve is hiányzik. Tudomásom szerint Ausztriában ilyen nem létezik, s ha mégis, akkor annyira láthatatlan, hogy egy magamfajta ember, aki ezzel a témával foglalkozik, nem tud róla. Egy prominens helyen felállított emlékmű ennek az áldozati csoportnak mindenképpen szükséges lenne. Sokáig folyt küzdelem a nácik homoszexuális áldozatainak emlékművéért, ezt sikerült is aztán elérni. Ez a rés tehát bezárult. Bécsben most készül egy harmadik emlékmű a Shoá áldozatainak, s ez a folyamat eddig nem zajlott zökkenőmentesen. A zsidó áldozatokra emlékeztető első emlékmű nagyon félresikerült. Ez Alfred Hrdlicka műve a Háború és a fasizmus áldozatainak az Albertinaplatzon. Mivel annyira erős kritika érte, s mert a Shoá ebben a műben annyira rosszul reprezentált, ezért állították fel Rachel Whiteread emlékművét a Judenplatzon. A harmadik emlékmű most készül, egy neveket tartalmazó fal lesz. Egy olyan emlékmű, amit esztétikailag nem tartok sikerültnek vagy korszerűnek. Valójában egy már meglévő emlékmű áthelyezése a köztérbe, mert már létezik egy emlékmű a meggyilkolt osztrák zsidók neveivel, mégpedig a Seitenstettengassei zsinagógában. Ezt most helyezik át a köztérbe, most építik.
MJ: Ezzel összefüggésben szerettelek volna kérdezni Reinhart Koselleck két kijelentésével kapcsolatban. Az egyik szerint az emlékművek a társadalom szilveszteri fogadalmai. Mit gondolsz, így van ez?
EF: Azt hiszem, nem lehet általánosítani. Egyrészt azért nem, mert az emlékműnek sokféle formája létezik, és például a személy-emlékművekre nézve ez nem igaz. De végül is a személyeknek állított emlékmű egy modern kor előtti emlékmű-fogalomhoz kötődik. A modernitással jön aztán az absztrakt forma, és egyre több olyan emlékmű keletkezik, ami inkább eseményekre vonatkozik, semmint személyekre. S mindenekelőtt felbukkannak a szörnyű tettekre, a tragikus eseményekre emlékeztető emlékművek. Talán ezekre az emlékművekre vonatkoztatható Koselleck gondolata. Tehát azokkal az emlékművekkel kapcsolatban érvényes, amelyek egy múltbéli eseményre vonatkoznak, de az emlékeztetés célja a „soha többé”. A mondás tulajdonképpen a „soha többé” cinikus nézete. Viccesnek találom a mondást, de ha döntenem kell a mondás cinizmusa és a soha többé komolysága között, akkor érzésemben, azonosulásomban a soha több van elöl és nem a cinizmus.
MJ: A másik mondást nem tudom pontosan idézni, de Koselleck valahol azt mondta, hogy manapság a film sokkal alkalmasabb az emlékeztetésre, mint egy köztéri emlékmű. Hogy a film az, amire az emlékezetkultúrának szüksége van.
EF: Mikori ez a mondat?
MJ: Ha jól emlékszem, abban az időben nyilatkozta, amikor a Neue Wache emlékműve készült, tehát a kilencvenes évek elején.
EF: Abban az időben ez egy elég elterjedt megközelítésmód volt. És még ma is jellemző az emlékezés immaterializálása. Azt hiszem, hogy az emlékművek vagy a múltra vonatkozó referenciák nagyon sokféle formában készülhetnek, ezek közül bizonyosan az egyik a film. Ez mindenképpen igaz. Nem hiszem, hogy az egyiket szembe lehetne állítani a másikkal, és azt mondani, hogy mivel a film lehetősége a kezünkben van, már nincs szükségünk köztéri megnyilvánulásokra. Különböző formátumok, különféle hozzáférhetőségekkel, más hatásfokokkal. Különböző művészi formák, az egyik szobrászi és installatív, a másik, a film, nem kell sorolnom, de a vágás, a dialógus, a dramaturgia eszközeivel rendelkezik, van kezdete és vége. Két teljesen különböző formátum, mindkettő rendelkezik sajátos potenciállal, és mindkettőt konkrétan erre is használják, az emlékezet megjelenítésére, emlékeztetésre, figyelmeztetésre. De a kettőt nem lehet kijátszani egymás ellen. Tehát nem vagy-vagy kérdése.
Az interjú a budapesti Osztrák Kulturális Fórum támogatásával jött létre.
Nyitókép: Eduard Freudmann a Face to Face with the Monument eseményén 2014. május 30-án. Fotó: Benoit Bollon/Flicker
A cikk lejjebb folytatódik.