A Robert CAPA / A JÁTÉKOS, ahogy a címe is jelzi, magáról a fotós személyiségéről, szerepeiről szól, itt nem a képeken lesz a hangsúly. Ennek a kitételnek termenként változó intenzitással, de meg is felel a tárlat. Elsőként az Emigránssal találkozunk, néhány korabeli tárgy (köztük egy Capa által ajánlott könyvvel), kávéházi enteriőr idézi a 10-es, 20-as évek Magyarországát, hogy minél hamarabb megérthessük Robert Capa, született Friedman Endre nyugtalan természetét, az egész életére kiható vándorlást. Ezt a mozgást nála is, mint oly sokaknál, a történelmi-politikai körülmények indították el. De valójában sokkal fontosabb tényező volt a hivatása és az azt tápláló szenvedélye. Ezen ars poetica megfogalmazása testvére, Cornell Capa nevéhez fűződik, akinek „vitathatatlan szerepe volt az elkötelezett fotográfus fogalmának kimunkálásában.” (részlet a kiállítás falszövegéből, kiemelés tőlem)
Amerikai ejtőernyősök a Rajna fölött egy repülőgép fedélzetén, 1945. március
Bár a kiállítás végig a kordokumentumok és archív sajtóanyagok széles skálájából válogat (a tárlókban többek között a Picture Post, a Regard vagy a LIFE lapjai várnak ránk), vitathatatlanul a második terem, a Fotóriporter viszi a prímet ebből a szempontból. Úgy ad teljes képet Capa riporteri mivoltáról, hogy a kezdeti, háború előtti aspektusokat is ugyanolyan alapossággal mutatja be, mint a világháborús haditudósítót. Külön színfolt a hadszíntéri fotólabor megmutatása, melyből az Unicum és a cigarettacsikkek sem maradtak ki. Capa talán mosolyogna ezen a kulisszán, ilyen körülmények között aligha hívott elő képeket. De az indokolatlanul rövid videó részletek is zavarba hozták volna, engem legalábbis biztosan. Nem különben a fotók összesűrítése a falon. Sorjázássá vált, valóban nem a képekről szól a kiállítás.
A legjobban sikerült terem a Játékos lett, ahol végre nem halmozódnak a képek (pedig itt talán még bele is fért volna) és a terem tizenhatszögletű kialakítása illetve az azt visszahangozó nyolcszög asztal telitalálat. Capa egyébként pocsék kártyajátékos volt, bár imádott játszani, de mint annyi minden az életében, ez is csak egy szerep volt: az időt múlatta, asszimilálódni próbált általa, nyerni csak ritkán, véletlenül tudott. Épp ezért kicsit zavaró a kiállítás címe – bár nem szó szerint kell értelmezni – ő az élettel játszott, nem a kártyalapokkal.
Az utolsó teremben végül a kicsit giccses cím mögött valóban kicsúcsosodik Capa élet(műv)e: látjuk a tudósítót, aki városi romok, emberi tetemek között járt, de főleg a túlélőket, az ő erejüket, az ő esélyüket akarta megmutatni. Az embertelen pusztítást, aminek elszenvedői voltak, és az ember feletti élni akarást, ahogy nem hagyták el magukat.
„Miért is? Hogy a képszerkesztő és az olvasóközönség (…) olyasmit lásson, amit még sosem mutattak neki azelőtt? Nyilván. S közben persze az is lehet, hogy riporter lévén egyetlen, egyetemes eszközt megragadván kíván közölni valamit, amit minél több emberrel szeretne megosztani.” (részlet a falszövegből)
Kiállítási enteriőr. Fotó: Kardos Judit
A tárlat végig igyekszik objektív, átfogó képet adni a fotósról, alátámasztva ezt számos személyes és szakmai levelezéssel, fényképekkel, barátoktól, munkatársaktól idézett gondolatokkal. Egy apró ellentmondás azonban (vagy épp ezért) becsúszott a kiállított anyagba: egy videóban az egykori barát, Inge Bondi nyilatkozik: Chimet, Henrit és Capát mint fotósokat hasonlítja össze, ki, milyen attitűdöt képviselt, mire figyelt oda, mit emelet központi témába. „Capa mint elefánt a porcelánboltban – ököllel tört előre. Függőleges kompozíció, szenvedélyes arckifejezések” (Robert Capa in love and war, 2003, Thirteen Production, LLC/WNET). Míg a negyedik teremben, ahol hősünk Hős lesz, a következőt mondja a falszöveg: „Capa képeit nézve elsősorban történetekre és nem hősökre látunk.” A túlzott objektivitás ára, mely végül katarzist nem okoz, vagy túl sokat bíz ránk.
Hanku, Kína, 1938 március
Bár a négy aspektus kiemelése – Emigráns, Fotóriporter, Játékos, Hős – nem fedi le teljesen Capa személyiségét (az írót még feltétlen ide sorolnám), azzal végül is egyetértek, hogy a kiállítás címének a játékost tették meg. Hiszen számára az élet játék és szerep volt, mert másképp túlélni a háború(ka)t nem lehet. Azonban, amíg idáig eljutott, neki is meg kellett vívnia a maga harcát a szereppel, melyet vállalt: „Felkaptam a másik Contaxomat, és odarohantam hozzá. Kitárult a nyílásfedél, és a lent várakozó egészségügyieknek kiadták, ami egy srácból megmaradt. Még nyögdécselt. A következő kettő már nem. Utolsóként a pilóta szállt ki a gépből. Úgy látszott, épségben van, csak a homlokán vérzett egy karcolás. Eléje léptem, hogy egy közelit készítsek róla. Megtorpant, és rám kiáltott: – Ilyen képekre vártál, fotóriporter? – Elcsomagoltam a gépeimet, és visszautaztam Londonba, búcsú nélkül.” (Robert Capa, Kissé elmosódva – emlékeim a háborúról, Park, Budapest, 2009, 39.)
Az utolsó, Doku-térben több könyvbe olvashatunk bele, melyben Capa ír vagy róla írnak, régi könyvtári cédulagyűjtő szekrénybe rendezve lapozgathatunk Capa életének szereplői között és olvashatjuk végig életének tömény kivonatát.
Az utolsó benyomást nem bízták a véletlenre: vendégkönyv gyanánt analóg írógépen rögzíthetjük gondolatainkat. Mosollyal távozom. Capa is így lépne ki, azzal a hamisítatlan, szája sarkában cinikus-ironikus mosollyal.
Magyar Nemzeti Múzeum, 2014. 01. 12-ig
