Az 1984-ben alapított Turner Prize annak ellenére a világ egyik legnagyobb presztízsű – bár távolról sem a legjobban dotált – kortárs művésznek adható elismerése, hogy jelöltjei közé csak „brit művészek” kerülhetnek be. Ám a „brit” tágan értelmezhető: elég, ha valaki brit földön született, s mindegy, hogy ma hol él; vagy „alapvetően” brit földön él, függetlenül attól, hogy hol született – így aztán igen széles az a kör, ahonnan a jelöltek kikerülhetnek.
A Turner Prize nem életművekért jár, hanem a díjátadás előtti utolsó évben született kiemelkedő teljesítményeket honorálja. Korábban csak 50 évesnél fiatalabb művészek kaphatták a díjat, ezt a korlátot azonban 2017-ben eltörölték. A díjazott személyére bárki tehet javaslatot, ezeket a javaslatokat egy évente változó, de mindig nemzetközi összetételű, zömmel kurátorokból, kritikusokból álló zsűri ítéli oda, amit rendszerint a díj szervezeti hátterét is biztosító Tate múzeumok valamelyik vezetője – idén Alex Farquharson, a Tate Britain igazgatója – elnököl. A díj odaítélésének éves menetrendje a következő: jelölni általában májusban lehet, három héten keresztül. A beérkezett javaslatokból a zsűri (1991 óta) négyet választ ki; a shortlist júliusban kerül nyilvánosságra. A jelöltek munkáiból októberben nyílik kiállítás a Tate Britain-ben, idén kivételesen nem ott, hanem Margate-ben, a Turner Contemporary-ben. Ez a tárlat rendszerint a leglátogatottabbak közé tartozik és a következő év januárjáig tart. A győztes nevének bejelentésére és a díj átadására december elején kerül sor, az idei ceremónia 3-án zajlott le. Fontos még megjegyezni, hogy a zsűri nem a jelöltek Tate-beli kiállításából, hanem azokból a tárlatokból kiindulva dönt, amik jelölésük alapjául szolgáltak. A díj összege 2004 óta 40 ezer font, amit szponzorok adnak össze. 25 ezer font a nyertesé, míg a további három jelölt fejenként 5 ezer fontot kap. Ahogy az a díjak, rangsorok esetében lenni szokott, a jelölések és a díjazottak személye szinte minden évben heves vitákat vált ki – a sajtó és a közvélemény egy része időnként felteszi a „tessék mondani, ez még művészet?” kérdést. A díj ezzel együtt is felbecsülhetetlen értékű publicitást biztosít az érintetteknek. És az eddigi díjazottak listája is önmagáért beszél, elég csak példaként Gilbert & George-ra, Tony Cragg-re, Anish Kapoorra, Damien Hirstre, Chris Ofilira, Wolfgang Tillmansra vagy Laure Prouvostra gondolnunk. Persze, amikor megkapták ezt az elismerést, ők sem voltak még olyan híresek, mint ma, pályájuknak sokszor éppen ez a díj adott komoly lendületet.
A dolgok egészen a díjátadás napjáig idén is a megszokott mederben zajlottak – legalábbis a zsűri és a kívülállók számára. Időben nyilvánosságra került a négy jelölt neve, akik közül a kolumbiai születésű, 33 éves Oscar Murilloé a legismertebb, s egyben ő az egyik legfiatalabb a díj eddigi jelöltjei között. Ő szinte minden képzőművészeti műfajban alkot, fest, rajzol, szobrokat, videókat, installációkat készít, performanszokat csinál és szívesen vesz részt más művészekkel közös projektekben is. Többnyire – saját példájából is kiindulva – a különböző ideológiák, kultúrák, nyelvek kölcsönhatásai, a globalizálódó világ problémái foglalkoztatják. A jelölést egy cambridge-i és egy sanghaji kiállítása, valamint a tavalyi berlini kortárs biennálén való szereplése alapján kapta. A fogadóirodák és a szakma is az ő esélyeit tartotta a díj elnyerésére a legjobbnak.
Helen Cammock 49 éves, ő egyszerre felel meg a jelölhetőség két kritériumának: Nagy-Britanniában született és ott él ma is. Ő is sok műfajú művész, a képzőművészeten belül a printek és installációk világában érzi leginkább otthon magát, emellett filmez, fotózik és verseket ír. Kedvelt témája a hatalmi struktúrák vizsgálata. A jelölést a londoni Whitechapel Gallery-ben és a dublini Irish Museum of Modern Artban rendezett kiállításaiért kapta. A londoni születésű, 43 éves Tai Shani is hasonló műfajokban dolgozik, főként genderkérdések foglalkoztatják. Jelölését egy leedsi, egy nottinghami és egy Bexhill-on-Sea-i kiállítására kapta. A 34 éves Lawrence Abu Hamdan Jordániában született, tanulmányait a brit fővárosban végezte, jelenleg London és Beirut között ingázik. Ő lehetett volna a díj első arab származású nyertese. Főként hang-, emellett videoinstallációkat készít, amikben menekültek sorsát, az emberi jogok megsértésének eseteit dolgozza fel művészi eszközökkel. Jelölését a londoni Chisenhale Gallery-ben tartott egyéni kiállításáért, valamint a Tate Modernben bemutatott installációjáért és performanszáért kapta.
A zsűri a díjátadás napján szokott csak dönteni, ám amikor idén összegyűltek, egy levél várta őket az asztalon, a négy jelölt aláírásával. A levél többek között az alábbiakat tartalmazta: „A Turner Prize-t megelőzően sohasem találkoztunk egymással, amikor azonban Margate-ben összejöttünk, az első találkozón gyorsan felismertük az egyéb vonatkozásokban egymástól nagyon eltérő művészeti gyakorlatunk alapját képező közös ethoszt. A nagy-britanniai és a világ más részeit is sújtó politikai krízis időszakában, amikor már úgyis annyi minden osztja meg és szigeteli el egymástól az embereket és a közösségeket, erős indíttatást érzünk arra, hogy a díjat egy közös állásfoglalásra használjuk fel a közös értékek, a multiplicitás és a szolidaritás jegyében – a művészetben éppúgy, mint a társadalomban.” „A politikák, amikkel foglalkozunk, nagyban különböznek és problematikusnak éreznénk, ha ezeket szembeállítanák egymással és a döntéssel azt sugallnák, hogy az egyik fontosabb, méltóbb a figyelemre, mint a többi.” A zsűrit meglepte a levél – aminek létébe szerzői előzetesen csak a Tate-et avatták be –, de végül az érveket és ellenérveket mérlegelve a javaslat elfogadása mellett döntöttek és a Turner Prize-t története során először megosztva adták ki, egyenlő arányban osztva el a díjjal járó 40 ezer fontot is. Alex Farquharson, a zsűri elnöke hangsúlyozta, hogy a zsűrinek nagyon sok mérlegelni valója volt, de értékelte, hogy a javaslat nagyon összhangban állt az érintett művészek munkásságának szellemiségével, azzal a folyamatos törekvésükkel, hogy megkérdőjelezzék a konvenciókat,hogy szembeszálljanak a polarizáló nézetekkel és új hangoknak is teret adjanak.
A zsűri pedig, nyilatkozata szerint „a mai megosztó időkben örömmel támogatta a szolidaritásnak és az együttműködésnek ezt a bátor megnyilvánulását. A négy művész szimbolikus aktusa tükrözi azt a politikai és társadalmi poézist, amit szeretünk és értékelünk munkáikban.” És lássuk azt is, amit ketten az érintett művészek közül mondanak: „Ha bármelyikünk egyénileg nyert volna, elárultam volna saját munkámat és eszméimet, már ha valóban a szolidaritásról beszélünk” – nyilatkozta Murillo, aki amúgy a közelmúltban elnyerte a magasabban dotált Nam June Paik Awardot, és akinek munkái ma az aukciókon a Turner Prize összegének sokszorosáért kelnek el. Neki a döntés által generált publicitás és a jobbára pozitív reakcióknak köszönhető erkölcsi tőke sokkal többet ér, mint az esetlegesen elvesztett 30 ezer font, azaz a teljes és a megosztott díj különbözete. Hamdan pedig azt mondta, „ha valaki érti, amit mi művészként külön-külön csinálunk, az azt is érti, miért kellett ennek a döntésnek születnie”.
Mint említettük, a tény, hogy a négy művész „meghekkelte” a Turner Prize-t, alapvetően pozitív visszhangot váltott ki, bár persze vannak olyan hangok is, amik a gesztusnak tűnő lépés mögött csak hideg számítást sejtenek. Való igaz, a négy művész az akcióval aligha járt rosszul, de tény az is, hogy lépésük és a zsűri pozitív reakciója bátorítást jelent azoknak, akik széttartó világunkban az összetartás elemeit keresik – és azoknak is, akik határozottan elvetik a művészek és művek verseny-jellegű összehasonlításának gyakorlatát. A négy, a sikerben osztozni kész művész közös fotója pedig olyan jelzéseket küld, amikre még a művészet világán kívül is érdemes lenne odafigyelni.
