Impressionists in London, Tate Britain, 2018. május 7-ig
Rachel Campbell-Johnston, a The Times című brit napilap befolyásos képzőművészeti kritikusa azt javasolja olvasóinak, hogy kora délelőtt keressék fel a Tate Britain Impressionists in London, French Artists in Exile (Impresszionisták Londonban, francia művészek száműzetésben) című kiállítását, s miután leszurkolták a meghökkentően magas, 19,50 fontos, azaz közel 7000 forintos belépődíjat, meg se álljanak az utolsó termekig. A kritikusnak vitathatatlanul igaza van abban, hogy az utolsó előtti szobában elhelyezett nyolc Claude Monet-festmény a tárlat fénypontja, de az útravalóul kapott színpompás, ugyancsak londoni motívumokat megörökítő André Derain-képek is bőven maradandó élménnyé változtatják az addig inkább középszerű benyomást keltő kiállítást.
Az előző igazgató, Penelope Curtis működése alatt a szakma hosszú éveken át elégedetlenkedett a Tate Britain fantáziátlan, érdektelen kiállításainak sorozata miatt. Az új vezető, a kitűnő nemzetközi művészeti központból, a Nottingham Contemporary-ből két éve átcsábított Alex Farquharson mind a nemrég zajlott Queer British Art 1861-1967 című kiállítás bátor vállalkozásával, mind David Hockney rekordokat döntő retrospektív tárlatával felcsillantotta a reményt, hogy van még élet a Millbank-i művészeti palotában. Az új show címe is biztos kasszasikert jelent, hiszen Londonban is mindent el lehet adni, aminek címében benne van az impresszionizmus.
A „régi” Tate első ízben hozza közös fedél alá azoknak a művészeknek az alkotásait, akik a francia-porosz háború és az azt követő párizsi kommün rémségei elől Londonba menekültek. A több mint száz munka, köztük az említetteken kívül Camille Pissarro, az angol keresztnevet felvett James Tissot, Alfred Sisley és mások képei valójában önálló mini-kiállításokat képeznek; az emigráció és London, mint helyszín tényén sok közük nincs egymáshoz. Az összeállítás célja – a kurátorokat idézve – annak bemutatása, „milyen művészeti kapcsolatrendszert építettek ki a menekült festők Nagy-Britanniában, milyen hatást gyakorolt London az érintettek munkásságára, és hogyan látták a párizsi piktorok az angliai metropolis ikonikus jellegzetességeit”. Apró szépséghiba, hogy 1870-71-ben még nem virágzott ki az impresszionizmus, így a székhelyüket Londonba áttett mesterek is kevésbé népszerűsíthették annak értékeit.
A tárlat egyik vezérfonala azoknak a mecénásoknak állít emléket, akik a „menekülteket” különböző módon támogatták. Láthatunk olyan festményeket – köztük Alfred Sisley Molesey Weir, Hampton Court, Morning 1874 című hangulatos vásznát –, melyek az operaénekes-patrónus Jean-Baptiste Faure birtokában voltak. Megérdemelten kap kiemelt figyelmet Paul Durand-Ruel, aki egyébként egy két és fél évvel ezelőtti „blockbuster” kiállítás főhőse volt a National Gallery-ben. Az élete során több mint ötezer impresszionista munkát felvásárolt műkereskedő éppen Londonban ismerte meg Pissarrót és Monet-t. Utóbbit, saját bevallása szerint, Durand-Ruel mentette meg az éhhaláltól. Monet mellesleg ezen londoni nyolc hónapja alatt összesen hat festményt készített.
Miközben a Tate Britain eseményének szentelt óriási publicitás Monet-ra épül, termek hosszú sorát foglalják el olyan francia festők, akik a párizsi boulevard-okra gyorsan visszatért géniuszokkal ellentétben Londonban feledkeztek. Impresszionisták helyett itt az akadémikus képzőművészeti hagyományok követőivel, köztük Alphonse Legros-val és Jules Dalou-val kell beérniük az érdeklődőknek. A brit fővárosban 1882-ig otthonra talált James Tissot sem volt igazi impresszionista; mint ahogy most a Tate-ben látható 1875-ös keltezésű Hush! című festménye is igazolja, beilleszkedett a viktoriánus társadalomba és annak életét eredeti szemszögből közelítve örökítette meg vásznain.
A kiállítás egyik főszereplője a ma már ritkán „élvezhető” londoni köd. Monet úgy értékelte, hogy a „köd fejezi ki leginkább London varázsát”. Emigrációjának évein jóval túl, már ünnepelt mesterként, hatvanadik születésnapja körül úgy határozott, hogy „összegzi a múlt impresszióit és élményeit”. Három egymást követő télen, 1899-ben, 1900-ban és 1901-ben is a brit főváros patinás luxus-szállodájában, a Hotel Savoy-ban időzött és dolgozott temzei sorozatán, a végén már egyszerre vagy száz festményen. (Ez lehetett az artist-in-residence programok előfutára?) A Tate Britain-be most a sorozat nyolc varázslatos vászna találta meg az utat a világ minden tájáról, köztük a St. Thomas kórház teraszáról a Charing Cross-t és a Waterloo Bridge-et, illetve a parlamentet, a Palace of Westminstert ábrázoló művek. A különböző napszakokban született, gyönyörű fényhatásaikkal lebilincselő művek közül Durand-Ruel 1904-ben harminchetet állított ki párizsi galériájában. Ez az alkalom bizonyult Monet addigi legsikeresebb bemutatójának. A képeket akkoriban, az eredeti tervekkel ellentétben nem vitték át Londonba, mint ahogy – érthetetlen módon – sem a magán-, sem állami gyűjtemények figyelmét nem keltette fel akkor az impresszionista festő zsenialitása.
A cikk nyitóképe: Impressionists in London, French Artists in Exile. Installation view. Photo: Tate Britain
