Valahol a világűrben elsüjedt egy ürhajó
Január Herceg Tova (BAKSA-SOÓS János) kiállítása
Paksi Képtár, szeptember 20-ig
Bevallom, előzőleg igencsak hiányos tudással rendelkeztem Baksa-Soós János életművéről, amikor augusztus elején a Paksi Képtárban látható kiállításán, Aknai Katalin és Százados László tárlatvezetésén találtam magam. Azt persze tudtam, hogy a rövid életű, mégis kultikusnak mondott KEX zenekar frontembere képzőművészként is ismert, de azt, hogy a művészete valójában milyen, arról nem sok fogalmam volt. A kíváncsiság mellett a budapesti katlanból való kimozdulás lehetősége, meg az ingyen fuvar is szerepet játszott abban, hogy ott voltam. A véletlenek azonban néha nagyon szerencsés együttállásokat szülnek.
Nem művészettörténésznek való vidék, legalábbis nehezen járható terep az ilyen életmű. A tárlatvezetők ugyan remekül megoldották a feladatukat, pedig Baksa-Soós művészetének értelmezése nem kis munka. A művészettörténeti elhelyezése pedig szinte lehetetlen. Nem igazán lehet itt operálni a hagyományos sablonokkal: tagja volt ennek és annak a csoportnak, részt vett ezen és azon a kiállítson, erről és arról a kiállításról viszont kicenzúrázták a műveit stb. Az ugyan köztudott, hogy a hetvenes évek elején Nyugat-Németországba emigrált, előtte pedig állítólag rettenetesen megverték a rendőrök, a művészete azonban a legtöbb kategóriából igencsak kicsúszik. Persze vannak bizonyos kortársak, akikkel valamiképp rezonál, mint például Bódy Gábor, akivel amúgy családi kapcsolat is egybefűzte. És ha már Bódy Gábornál és a filmnél tartunk, nem egyértelmű, hogy milyen művészettel van itt dolgunk. Baksa-Soós ugyanis azon kis számú totális művészek egyike, akik szinte minden műfajban jeleskednek. Talán zenészként a legismertebb a KEX miatt, de szerepelt filmekben is, és persze írt, rajzolt, festett, videókat meg főleg kis szobrokat készített hatalmas mennyiségben. A visszaemlékezések fényében a koncertjei is gyakran tűntek inkább zenés performanszoknak, nem mintha a KEX amúgy rockzenének ne lett volna kitűnő. Igaz, a szövegek elvontsága miatt inkább az értelmiségi fiatalok között, valamint a különböző underground szubkultúrákban volt népszerű, pedig gyakran játszottak az Illés előzenekaraként is. A Zöld-sárga című dalukat sokan inkább Hobo feldolgozásában ismerik, legújabban pedig a Qualitons játssza. Baksa-Soós hazatérései során azonban többször is elzárkózott az együttes felélesztésétől. Ő akkor már túl volt ezen is. Az indiánok, a szamurájok, a sámánvilág, meg talán a kozmosz érdekelték leginkább.
Csakhogy nem úgy, ahogyan sok más, magyaros-misztikus művészt, akik egy elképzelt és felmagasztalt múlt elvesztésén keseregnek. Baksa-Soós ugyanis valahogyan mintha képes lenne a múlt és a jövő furcsa egybeforrasztására, a varázslat kiterjesztésére. Ami tulajdonképpen logikus, hiszen ha valami, a mágia biztos nem zárható történeti keretek közé. Különböző megmagyarázhatatlan misztikus lények, furcsa imádkozó figurák, indiánok, asztronauták és űrhajók, ősi rítusok és scifi-elemek keverednek a művészetében. Egy olyan teljesen eredeti művészi (?) világ tárul itt elénk, ami valamilyen misztikus múltban gyökerezik, viszont nem ér véget, nem áll meg sehol. A Földre érkező idegen lényeket indiánok fogadják és látják el titkos információkkal. A kiállítás nézegetése közben jutott egyebek mellett eszembe hogy valóban, az indiánoknak talán több közös témájuk lehetne az idegenekkel – mert például én miről is tudnék velük beszélgetni? Meséljek nekik a rendszerváltásról, a művészet és kultúrpolitika viszonyáról, a Műcsarnokról, a szalonvitákról? Ha úgy alakul, szívesen átadom ezt a tisztet az indián bölcseknek. Baksa-Soósnak például…
Baksa Soós (másként Január Herceg és sok más álnév) művészetének jobb megértéséhez nem árt tudni, hogy a művész, aki gond nélkül rá tud beszélni egy buszon ülő idegent, hogy vegye fel a pulóverét, máskor meg összes ruhájától megválik egy tekercs festővászonért, a hétköznapokban is mekkora különc, mókamester-szerű figura, aminek sajnos egy ideje gátat szab rossz egészségi állapota. Vető Jánosnak a Balkon 2019/5. számában megjelent szövege például ilyen szempontból nagyon hasznos olvasmány, mert jobban megérthetjük belőle a művészt. De a műveket nem feltétlenül. A művek értelmezése itt sokkal inkább személyes feladat, ami azonban remek szórakozás is. Felemelő érzés volt látni, hogy a tárlatvezetés befejeztével a résztvevők még sokáig a kiállítótérben maradtak, és jó alaposan szemügyre vették a kiállítás megannyi kis csodáját. Amiket egyébként Vető János mellett Kaszás Tamás és Kristóf Krisztián, valamint több, Baksa-Soós művészete iránt elkötelezett szakember rendezett el a Kaszás által külön erre a célra készített tárolókban.
A kiállítás így installációként is megállja a helyét főleg, ha még hozzá vesszük a videók és a diavetítés számára készített sátrakat, és az ott elhelyezett függőágyakat. Megállja a helyét még úgy is, hogy nagyon kevés hozzá az információ: egy rövid életrajz, és egy térkép segíti csak a látogatót. Ennek több oka is van. Egyrészt egy Swierkiewicz Róbert halála miatt meghiúsult kiállítást viszonylag gyorsan kellett pótolni, másrészt a kiállított anyag így, szövegek nélkül is működik. Baksa ugyanis, noha Düsseldorfban Joseph Beuys is a mestere volt, nem annyira a konceptuális, vagy a kritikai művészet hagyományához köthető, így az ő esetében talán kevéssé fontos az adott kontextus ismerete. Ami persze nem azt jelenti, hogy nincs művészettörténeti feladat, mert nagyon is van. Kínosan kevés érdemi tudásunk van ugyanis erről a rendkívüli művészről. A paksi kiállítás így talán elindítója lehet egy nagyobb volumenű művészettörténeti feldolgozásnak. (Jegyezzük meg itt: a mostani kiállítás döntő részben a Székesfehérvári István Király Múzeum által 2013-ban megvásárolt anyagon alapszik. A székesfehérvári Csók István Képtárban pedig kiállítása is volt Baksának, 2007-ben, Lét-határtalanság címmel, Izinger Katalin kurátori munkája mellett s ott az installálásban maga a művész is közreműködött.)
Erre pedig tényleg nem azért volna szükség, hogy legyen még egy kiállítás, még egy katalógus, még egy sikeres galéria, még egy-két millió forint, hanem mert ez a művészet csakugyan titokzatos és inspiráló. Úgy tűnik, Január Herceg, aki gyakran volt jó helyen és jó időben – a nyugat-berlini undergroundnak is megkerülhetetlen alakja volt –, noha meg lett volna rá a lehetősége, mégsem azon ügyködött, hogy mind jobb pozíciókat harcoljon ki magának a művészeti mezőben, hogy bevarázsolja magát a világ vezető múzeumaiba, sokkal inkább azon, hogy jó művészetet csináljon. A többi már rajtunk áll.
