Ezekben a hetekben egyre jobban hiányzik a művekkel, műtárgyakkal való közeli kapcsolat. Virtuálisan viszont be lehet járni galériákat, sőt olyan tereket is, ahová máskor nehezen jutnánk el. Az acb Galéria a COVID-19 világjárvány miatti fizikai zárva tartása alatt egy másik misztikus terébe, a raktárába enged bepillantást. A galéria munkatársai innen emeltek ki műveket, különlegességeket, amelyeket a hozzájuk fűzött történetekkel, gondolatokkal mutatunk be. Most Ladik Katalin szövegét közöljük, amelyet két budapesti performansz fotódokumentumai mellé írt.
Budapesten, 1968-ban a Keleti pályaudvar környékén, a teljesen felásott Baross téren, a Park Szállóban voltam elszállásolva. Abban az időben folytak a 2-es metróval kapcsolatos építkezési munkálatok. Hatalmas holdbéli árkokat, gödröket, egy óriási mély szakadékot, torlaszokat, hegyeket láttam. Igazi happening helyszín lehetett volna. Szentjóby Tamással leveleztem egy budapesti találkozóról és annak részleteiről. Emiatt utaztam Budapestre.
Szentjóbyval nem ismertük egymást személyesen, csak leveleztünk. Arról volt szó, hogy egy boríték vár majd engem a szálloda portáján, és az abban található utasításokat kell követnem a másnapi happeningen. Nem tudtam, ki az a titokzatos férfi, aki érkezésem estéjén felkeresett a szálloda portáján, ám valahogy mégis ismerősnek találtam őt. Kisugárzása egy nagyon kedves ember benyomását keltette. Nem találtam kövérnek, mert különben rájöttem volna, hogy ő a „kövér pasas”, akit Szentjóby említett a leveleiben.
Résztvevők/ participants: Ladik Katalin, Dárday István, Dúl Antal, Roger Bentichou, Urbán Miklós, Erdély Miklós / exindex
Másnap a szentendrei Duna-parton a folyó sekély részén ült egy széken, ha jól emlékszem, a lába a vízben volt, a kezét pedig egy lavórba lógatta. Fehér gyolcs volt az alsótestén, a felsőteste mezítelen, és korbácsolta magát. Néztem a kiserkenő vért és felhólyagzott hátát. Miközben ostorozta magát, egy fiatal lány a kezét manikűrözte, ő pedig motyogott, szavakat mondogatott, nem is hallottam rendesen mit mondott. Később ezt írta rólam:
„Ez itt kérem, egy kövér zenekar! Örmény paraszt bitangok, szemfonikus gyógykúra ötöse. Maga egy martír. Fagyökér van a tramplijá-ban. Szép jövő állt maga előtt, mikor lehugyozta a lábszárát. Csónakos víz. Ezzel nem áll egyedül. Így nem lehet levelezni. Néger bársony az üveghez szorítva. Mögött. (Hamar tűzbejön de roppant udvarias. Kedves és udvarias, mert nem ismeri az embereket. Mert nem lehet az embereket kiismerni. És mégis milyen kedves, és igazán udvarias. De hamar tűzbe jön, és hamar, — főleg kifelé menet — elveszti lába alól a talajt.) (LADIKOT)” (Erdély Miklós: Kollapszus orv., 1974).
Később, évek múltán, időnként nagyon rövid időre feljöttem Pestre, néha találkoztunk Szentjóby Tamással és Erdély Miklóssal egy-egy performansz vagy kiállítás alkalmával. Amikor 1971-ben megjelent az Elindultak a kis piros buldózerek című verseskötetem, elhoztam magammal ezt a színes lapokból álló könyvet. A társaságban Erdély Miklóson kívül többen pályáztak rá. Kisebb vita alakult ki, aztán Miklós szenvedélyesen megfogta a kötetet és szétszaggatta, hogy ne legyen senkié, majd a járda mellett lévő facsemetékre ráaggatta a lapokat, mint karácsonyfára a díszeket. Kidíszítette a ködös hajnali utcát.
1982-ben a Fiatal Művészek Klubjában volt egy performanszom, amelyre közreműködőnek felkértem Erdély Miklóst, Beke Lászlót, és a fiamat, Király Dávid Zsoltot. Van róla leírás, tehát magát a performanszot nem is részletezem. Egy érdekes epizódról azonban beszélnem kell. Felakasztottam egy műanyagzacskós tejet, amiből a tej szép lassan csöpögött egy lavórba. Egyszer csak apró szerencsétlenség történt: elpattant egy reflektor, és Miklós szarvasbőr kesztyűje, amit kellékként kaptam tőle az előadásra, valahogyan beleesett a lavórba csöpögő tejbe. Nem vettem észre, csak az előadás végén, amikor kiemeltem az átnedvesedett kesztyűt. Eltettem, majd felmentünk Miklós lakására, ahol szerettem volna visszaadni a kesztyűt, elnézését kérve, hogy nedves lett a tejtől. Kerestem a kesztyűt, de nem találtam, illetve az, amit végül megleltem, az egy „zanzásított” kesztyű volt. Nem hittünk a szemünknek, ugyanúgy kimeredt az ő szeme is, mint az enyém, sőt valamennyi jelenlévőé is: egyszerűen nem értettük, mi történt. Valaki rögtön varázslatról beszélt, ugyanis egy kicsi, összezsugorodott és kemény kesztyűpár lett belőle. Az egyik nagyon picurka volt, a másik egy kicsit nagyobb. Műalkotássá zsugorodott össze és keményedett meg mind a kettő. Az egyiket elkérte valaki, a másikat én vittem el.
Az esemény és kialakult barátságunk hatására a következő verseket írtam:
minden azon múlik
ahogyan a moziból jössz ki és hónod alá veszed
hegedű jön ki langyos tojás mellé teszed
pacsirtát veszel és hegedűbe teszed
s a tojás elsírja magát
maga az a kövér pasas
aki cseresznyeruhában jár és riogatja az ablakokat
ki lábat mos a fényes ég alatt és betöri a madarakat
lábat tör és lemossa a madarakat
farkában cseresznyemag aki egy kövér pasas
hiba történhetett; ezt rögtön észrevettük
rigónk volt elég, meg autógumink
a lepedőben szappan, tű, meg a holttest, ugye?
aki az én szerelmesem sárga trikóban
aki az én autóbuszom sárga trikóban
aki az én emeletes házam talpig madárban
Happening 1968
Kopasz benzineskannák a Keleti pályaudvaron,
kicsordulnak belőle a hajnalok.
Egy álomkóros fa piros felhőket ereget,
ágain ringatja kis piros buldózereimet.
A Duna-parton ragyogó patkányokkal
szárnyaink alatt,
indigó-csókkal homlokunkon,
hulló csillagokként egymásba zuhanunk,
oly szelíden,
hogy a könnyek azóta is elkerülnek.
Nem jobb gyönyörre támadni fel
Erdély Miklós emlékének
A sötétszárnyú angyal labirintust épít.
A cipőket kéri, amikor kilép a gyönyörből.
Öt szája, öt arcba harap.
Az ajtóból, melyet nem nyit ki tanítványának,
Azt üzeni, visszajön tavaszra!
Mintha már nem venné észre a tóban
A zsírszobrokat,
Kertjére néz. Arca nyugodt, derűs.
Sötétedik. Az égbolt fölénk szárad.
Üres és kemény ruhánk ránk ragad.
Az üveghez szorítva sírunk. Mögött.
FUGVA, HUSZTUZVA,
ÜKLELVE, KETVE,
ÜLÜD.
Ezt a költeményt is le
j
je
bb
kellett volna kezdeni.
