Két kiállítás vitt Nogent-sur-Marne-ba, Párizs elővárosába. A bemutatásuk előtt azonban, a helyszín apropóján érdemes közelebbről megnézni egy működési modellt: miként lehet állami tulajdont privát alapítványnak átadva úgy hasznosítani, hogy az mindenfajta állami befolyástól mentesen, önfenntartó módon működve szolgálja a művészetet, a művészeket és a minél szélesebb körű közönséget.
Bár a magánpalotákhoz juttatott Fondation Nationale des Arts Graphiques et Plastiques (Grafikai és Plasztikai Művészetek Nemzeti Alapítványa) helyzete nem vethető össze a magyarországi adottságokkal, mégis jó példa arra, hogyan gazdálkodik eredményesen és a köz javát szolgálva egy privát alapítvány a tulajdonába került állami vagyonnal.
A francia állam 1976-ban adott két jelentős, az egykori tulajdonosok által az államra hagyott ingatlant az említett alapítványnak: a XIX. századi Hôtel Salamon de Rothschild párizsi magánpalotát, valamint a fotográfus Jeanne Smith és nővére, a festőművész Madeleine Smith-Champion két nogent-i kastélyát. Valamennyi örökhagyó kívánsága az volt, hogy hagyatékuk az élő művészek megsegítését és az alkotói munka támogatását szolgálja. Ezt a feladatot tölti be 1976 óta a Fondation Nationale des Arts Graphiques et Plastiques, amely anyagi forrásait a tulajdonába került épületek irodabérleteiből – művészek jogait és érdekeit védő szervezetek működnek itt – és a helyiségeiket kibérelő rendezvények bevételeiből fedezi. Az évek során több mint kilencven műteremlakást hoztak létre, közülük harminchatot a nogent-i kastélyok parkjában. Az egyik kastélyépületben az alapítvány égisze alatt idős művészek otthona működik, míg a másikban a Maison d’Art Bernard Anthonioz kortárs művészeti központ kapott helyet, ahol évente öt kiállítást rendeznek. Bernard Anthonioz, a központ névadója, a francia kulturális minisztérium vezető munkatársa, az alapítvány létrejöttének kezdeményezője, majd első titkára volt. És itt érkeztünk el a most látható kiállításokhoz.
Legendák, formák, figurák (Fables, formes, figures) – ezzel az André Chastel művészettörténész könyvéből kölcsönzött címmel mutatkozik be első ízben együtt Emmanuel Van der Meulen festő és Raphaël Zarka szobrász. Mindketten fiatal, de már nem pályakezdő művészek, akiknek ismert közgyűjteményekben is vannak műveik. Szinte egy időben szereztek diplomát a párizsi Képzőművészeti Főiskolán, és mindketten ösztöndíjasai voltak a római Villa Medicinek. Ismétlődő beszélgetéseik során alaposan megismerték egymás munkáit, gondolkodásmódjuk hasonlóságait és különbségeit, ezért is döntöttek úgy, hogy kurátor nélkül, maguk rendezik meg közös kiállításukat. A legszembetűnőbb hasonlóság, hogy mindketten geometrikus formákkal dolgoznak, és ez egyben a lényeges különbség alapja is. „A geometrikus művésznek egyszerű dolga van – ironizál Van der Meulen – a néző könnyen felismeri a formákat és elégedetten könyveli el, hogy milyen intelligens.” Ennél azonban mindkettőjük esetében sokkal többről van szó.
Van der Meulen a festészetet mentális cselekvésnek, a nézővel megosztott tapasztalatnak tartja „még akkor is, ha aki a kép előtt áll, csak egy idő után válik partnerré… Sokszor gondolok arra, vajon mi történik éjjel a festményekkel a Louvre-ban, mert a kép csak akkor létezik, ha nézik”. A fehér vászon „káoszában” (egyik példaképe, Barnett Newman gondolatát kölcsönözve), négyzetekből, párhuzamos sávokból, koncentrikus körökből alkotja meg saját rendjét. Ez a „rend” a geometrikus absztrakt szigorú rendjén és magán az absztrakción túlmutatva, egyfajta spirituális kisugárzást hordoz magában; körkörös elemei, ovális formái pedig több évszázados szimbolikára utalnak vissza. Korábbi munkáitól eltérően az utóbbi időben nagyobb teret enged a véletlennek, a papír vagy a vászon hibájának, a festék viselkedésének; akárcsak Raphaël Zarka, „beszélni engedi” az anyagot. A kiállítás nyitánya rendhagyó: a falat a szobrász, míg a középső teret a festő foglalja el. Míg a hosszan elnyúló tárlóban Van der Meulen „naplója” kapott helyet, amit egyforma méretű, négyzet alakú papírra készült kisméretű festményei alkotnak, addig a falon Zarka 2008 és 2018 között rendezett kiállításainak bekeretezett meghívói sorakoznak.
Ezeket a meghívókat kell először tanulmányoznunk ahhoz, hogy jó irányból közelítsük meg Zarka alkotásait. Geometriai formákból létrehozott szobrai, látszólag bármennyire is beleillenek a geometrikus absztrakt kategóriájába, mégsem sorolhatók oda. Zarka ugyanis, aki korábbi kiállításain az absztrakt formákat gördeszkásoknak is átengedte már, nem pusztán absztrakt formákat hoz létre. Olyan létező elemeket valósít meg vagy nagyít fel három dimenzióban, amelyekre – valóságos archeológiai kutatást folytatva – több évszázados metszeteken, festményeken, ötszáz éves ravennai útburkolatokon vagy legutóbb éppen skóciai napórákon talált rá. A források reprodukcióját és adatait soha nem a kiállítások keretén belül, hanem egyfajta használati utasításként, azok meghívóin tünteti fel.
Így hozta létre például egy 1509-ből származó hullámtörő tervrajza alapján monumentális méretű nyolcszög-struktúráját 2006-ban, vagy azt az élére állított és fektetett kockákból álló szobrát, aminek rajza egy nürnbergi ötvösmestert és műhelyét ábrázoló XVI. századi metszeten szerepel. A kiállításon többek között három olyan művét, a Harmadik ember-t (Le Troisième Homme, 2016), az Emma Schoenflies-t (2016) és a Hanna kezét (Les Mains d’Hanna, 2016) mutatja be, amelyek modelljei a kristályszimmetriával foglalkozó XIX. századi német matematikus, Arthur Moritz Schönflies növendékei számára készített makettjei voltak. A május 13-ig tartó kiállításhoz online katalógus készül, amelyet március végétől kiadójának honlapján lehet majd olvasni.
A másik kastélyépületben május 27-ig a lírai absztrakt, a geometrikus, a kinetikus és informális művészettel szembeforduló francia irányzat, a Figuration Narrative egyik legjelentősebb képviselője, Jacques Monory (1924) kiállítása látható. A festő a közelmúltban lett az idős művészek nogent-i otthonának lakója. A válogatás olyan 1970 és 2006 között született alkotásokat, festményeket és kollázsokat mutat be, amelyek átfogóan reprezentálják Monory életművét. Festményeinek jelentős részében – a képi megfogalmazást sokszor szavakkal, egész mondatokkal kiegészítve – saját életét beszéli el. Egymástól távoli helyszíneken és időpontokban játszódó történések kerülnek egy térbe, és hogy mindez csak képzeletben jöhet létre, azt Monory jellegzetes monokróm kékje jelzi. Az amerikai filmeket különösképpen kedvelő művész képein gyakran tűnnek fel filmjelenetek, egykori ismert filmszínészek, és hol nyíltan, hol csak elrejtve, de legtöbb alkotásában jelen van a halál gondolata is.
Nyitókép: Raphaël Zarka, Riding Schoenflies, 2016. Skater: Sylvain Tognelli. Photo: Maxime Verret. / EACC, Spain
A cikk lejjebb folytatódik.