Artportal: A Fiatal Képzőművészek Stúdiójában tavaly novemberben megrendezett kiállításod címe Splittertown volt. A Useless Galeri által szervezett Stúdiós egyéni tárlat mellett szerveztetek egy közös falfestést Keresztesi Botonddal Budafokon az Art Quarter Budapestben (AQB), és Lőrincz Áronnal is összehoztatok egy pop-up show-t az Everybody Needs Art (ENA) Viewing Space-ben. Először is a kiállításod címéről kérdeznélek: mit jelent a Splittertown?
Stach Szumski (S.Sz.).: A kiállítás középpontjában álló festményre utal, amelyet a nagybátyám, Zbigniew Ralicki festett, aki absztrakt és figurális képeket is készített, de a fő festészeti témái általában kitalált külvárosokhoz kapcsolódtak. Valószínűleg nagy részben a saját élményei ihlették, amelyeket dél-lengyelországi szanatóriumokban való tartózkodásai közben szerzett. Ez a vidék azonban nem csak egészségügyi intézményeiről, de szénbányászatáról is ismeretes. Szerintem ez az épített környezet akaratlanul beépült a tudatalattijába, és ezt felhasználta a saját kitalált városainak megalkotásához, amelyekben csak ritkán lehet látni, mi az, amit a bányászati infrastruktúrák által dominált táj inspirált, és mi az ő fantáziájának szüleménye. Más szóval nehéz megmondani, hogy ezekben a víziókban hol ér véget a valós tér, és hol kezdődik a képzelete által kreált világ.
Tehát mondhatjuk azt, hogy a fő inspirációs forrásod térbelileg és történetileg is az urbanizációból ered, amely már az ipari forradalommal elkezdődött, de a 20. században terjedt el igazán. Ennek a folyamatnak köszönhetően nemcsak Lengyelországban, de egész Kelet-Európában megváltott a tájhoz, a természethez, a vidékhez való hozzáállásunk. Erről eszembe jut egy korábbi kiállításod, amelynek középpontjában a hőszigetelés korszerűsítésének jelensége, vagy ha tetszik, a termo-modernizáció mint kulturális metafora állt. Ebben a projektben a jövőt feltáró régész érzékenységével mutattál be kitalált törzseket és kultúrákat, például titkos városi graffitis szubkultúrákat vagy akár ős-szláv kulturális formációkat, melyek nyomait hőszigetelési rétegekkel fedte el az idő, Te viszont újra felszínre hoztad ezeket. Mondhatjuk, hogy a városi és a vidéki szférák találkozása a művészeted egyik központi eleme?
S. Sz.: Igen, abszolút fontos része a kreativitásomnak. Nagyon szeretek beavatkozni a városi dolgokba és megfigyelni azokat, de mindig a vidék kívülálló perspektívájából. Imádok felfedezni új városokat, bejárni őket, és megfigyelni a tektonikus mozgásaikat, például akár nagyobb térképészeti, akár mikroszkopikus szinten, mint a hőszigetelések kapcsán is. Mindez már jó pár éve foglalkoztat. Bámulatosnak tartom például, ahogy régi épületek hungarocell borítása átformál és újraír bizonyos építészeti formákat. Tehát igazad van, szeretek régészeti hozzáállással fordulni a városok problémái felé, legyenek azok akár igazi, akár kitalált városok. Ebben az értelemben az esztétikai és művészeti érdeklődésem hasonlít a nagybátyáméhoz, akinek az alkotói energiája cserébe visszatükröződik a munkáimban.
A Stúdióban installált kiállításod központi eleme egy óriási, agyagból készült építészeti képződményekből összeálló fiktív táj volt. Ez az installációd kapcsolódott a nagybátyád két képéhez, amelyeket látszólag megviselt már az idő, besötétedtek, kifakultak, ettől viszont lett egy sejtelmesen okkult aurájuk. Operáltál ezzel az esztétikai minőséggel, például amikor a kerámiák színvilágát és hangulatát kitaláltad?
S. Sz.: Igen, de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nem vigyázott a képeire, ami miatt állandóan romlott a minőségük. Lassan el kell kezdenem foglalkozni azzal, hogy van-e lehetőség megmenteni ezeket a festményeket.
A képeken és a kerámia installáción kívül a padlón földkupacok voltak, amelyek egy ásatásra emlékeztették a látogatót. Ezen kívül egy óriási falfestményt is készítettél, amely a nagybátyád korábban említett, félig kitalált, félig valóságos dél-lengyelországi tájképének is a hátteréül szolgál. Egyértelműnek tűnik a hasonlóság a kerámia építmények és a festmények között. Volt még egy kivágott textil a falra ragasztva, kicsivel az optimális magasság felett, kényszerítve ezzel a látogatót, hogy emelje fel a tekintetét. Ez úgy tűnt, mintha valaminek a részlete lett volna…
S. Sz.: Ez a motívum szintén a nagybátyám rajzaiból ered, létrehozott ugyanis egyfajta absztrakt szimbolikát, amely valahol a betűk és az építészeti formák között helyezkedett el. Ezt a formát az egyik vázlatában találtam, olyan, mintha valami óriási logó lenne, én pedig úgy alakítottam, hogy leginkább egy lyuknak tűnjön a falon.
Úgy tűnik, hogy a művészeted kapcsán, amit keresel, az – ahogy a szituacionisták mondták – egy képzeletbeli part amely a városi ’kövezet alatt’ nyílik. Jól látom, hogy ebben az értelemben a realitás mögötti alternatív valóságok, valamint azok archeológiája felfejtése gyakran központi szerepet kap a munkáidban?
S. Sz.: Pontosan. Például a korábban említett hőszigeteléses projektre is igaz, hogy egyfajta szimulációja volt egy régészeti feltárásának, amely által elérhetővé váltak a hungarocell rétegek alatt lévő graffitik. Olyan volt, mint egy lyuk, amelyen keresztül több hőszigetelési rétegen, és ezen keresztül idősíkokon is, átnézhetünk. De egyben a hungarocell rétegek által megőrzött archaikus graffitik fiktív lengyel emlékműveként is szolgál. De egy spekulatív vízió is arról, hogy a jövő archeológusai vagy graffiti-régésze miként fognak a hungarocell rétegeken keresztül felfedni archaikus graffitiket, mert kitalálják, hogy pl. a kilencvenes évek lengyel graffitis világa valós kulturális értékkel bír, ami megmentésre szorul.
Egy korábbi interjúdban említetted, hogy ambivalens érzéseid vannak a varsói művészeti képzéssel kapcsolatban, ahol tanulmányaid folytattad. Végül úgy foglaltad össze, hogy pozitív hatása is volt rád, hiszen egyértelművé vált számodra, hogy nem szándékozol abba az irányba menni, amerre a tanáraid és a környezeted terelni próbált. Ez a fajta tudatos ellenállás a korai graffitis múltadnak is köszönhető vajon?
S. Sz.: Ha a festészetről vagy rajzolásról mint mesterségről van szó, akkor azt kell mondjam, hogy soha nem képeztem magam akadémiai keretek között, hiába jártam művészeti egyetemre. Minden a graffitis időkből jön, a különféle fújási technikákból, stb.
Van egy technika, melyet kézjegyednek is mondhatunk, egy speciális festékszóró használati vagy fújási technika, amelynek hatására egy átmeneti réteg képződik a vonalaid mellett, mintegy háttérül szolgálva a rajzhoz. Emlékszem, amikor Ljubljanában voltunk és Te épp egy vonatot fújtál egy mini flakonból, és azt mondtad, hogy az esztétikai hatáson kívül a festékkel való takarékoskodásról is szó van. Hogyan alakult ki ez a sajátos stílusod?
S. Sz.: Eleinte különféle módszerekkel próbáltam elérni ezt a hatást, és beletelt néhány évbe, mire megértettem, hogy elég csak megváltoztatnom a festékszóró dőlésszögét, így egy vonal meghúzásával egyszerre készül el az éles kontúrú vonal és az átmenetes rész. De az első években még csak kísérleteztem ezzel a technikával, aztán egyszer, ahogy különféle rétegeket fújtam épp egymásra, hirtelen összeállt a dolog. Azóta tudatosabban alkalmazom a különféle irányból fújást, aminek köszönhetően aztán az árnyékoló hatás természetesen kifejlődött.
A Splittertown című kiállításod része volt egy óriási falfestmény, amely szintén ezzel a technikával készült, és egyben hátteréül is szolgált a nagybátyád festményének, amelyről korábban beszéltünk. De érdekes megemlíteni, hogy nemcsak háttérként működik, hanem önmagában, óriási absztrakt képként is megállja a helyét, amelynek így saját esztétikai értékkel és minőséggel bír. Az árnyékoló hatás eredményeképp leginkább úgy tűnik, mintha valamiféle rovar támadta volna meg, vagy egy élősködő tette volna magáévá a falat…
S. Sz.: Igen, pontosan, bennem is felmerült a rovarokkal való hasonlóság az improvizációs technika miatt, amely hatására egy szervesen egymásba épülő kompozíció jött létre. Ösztönszerűen festettem a vonalakat, mint egy fát evő szú útvonala, egyik vonal random módon kapcsolódik a másikba. A vonalak irányának és hosszának véletlenszerű alakulása fontos része a festménynek.
Olyan, mint a szürrealisták automatikus írása? Hogyan egyensúlyozol az automatikus, ösztönös technikákba vetett hited, a graffitis munkásságodra is jellemző elementáris energia, valamint a kutatásalapú koncepciók iránti késztetéseid között?
S. Sz.: Azt hiszem ez minden esetben máshogy alakul. Sokszor az ösztönszerű, nem-kognitív megközelítés kerül előtérbe, amikor hagyom, hogy az improvizáció utat nyisson magának. De sokszor konkrétabb narratívák megjelenítéséhez, vagy szimbolikus kutatásokhoz is ilyen módszerrel állok neki. Ha tehetem, akkor a két megközelítést párhuzamosan alkalmazom. Ha pedig inspirációról van szó, a fő forrásaim mindig a művészeten kívüli területekről érkeznek, a kreativitás ősi elemei közül. Tavaly, különféle utazásaim miatt, elkezdtek érdekelni például távoli kultúrák nyomai. Voltam néhány hónapot Jáva szigetén, Indonéziában és Szibériában is, ahol az Altaj hegység sziklarajzait dokumentáltam. Mindig is a formák kialakulása érdekelt, a szimbólumok ősi eredete. Azt hiszem a vizuális világomra mindig nagy hatással volt az ősi szimbólumok világa.
De az ősi kulturális lenyomatok mellett éppúgy érdekelnek a természeti formációk is, legyen szó akár ásványokról, mikrobákról, geológiai formációkról, kőzetszerkezetekről, vagy akár sziklákról, hegyekről, a vadonról.
S. Sz.: Igen, azt gondolom, hogy ha máshogy nem is, de tudat alatt ezek biztosan hatással voltak rám, hiszen egy olyan környéken nőttem fel, ahol évmilliók óta erodálódó masszív gránittömbök vesznek körbe minket. Ezek a formák rendkívül nagy hatással voltak rám. De például említhetném egy másik szenvedélyem is. Egyik barátommal egy ideje dolgozunk egy makro fotó adatbázison, amelyben a környékbeli zuzmókat dokumentáljuk: ezek az organikus formák is hatással voltak és vannak a festészetemre. Bár próbálom a geológiai kutatásokat mellékprojektként kezelni, akaratlanul is sok geo-morfológiai tudást halmoztam fel arról, hogyan alakulhat ki élet a legegyszerűbb organizmusokban, vagy hogyan alakultak ki a gránit alapú vulkanikus tájak. Ezek a dolgok a szó szoros értelmében a szülővárosom részét képezik, kis korom óta közelről megfigyelhetem őket, és ezek a megfigyelések később jelentős hatással voltak a művészeti praxisomra is.
Beszéltünk az ősi szimbolizmus rád gyakorolt hatásáról, és arról is, hogyan figyeled meg a földtani és természeti képződményeket. De tegyük hozzá, hogy nagy hatással voltak rád különféle szubkulturális irányzatok és jelenségek is, a graffiti kultúra mellett például a hip-hop vagy a zajzene mélyvilága is.
S. Sz.: Igen, azt hiszem ez is fontos része a művészetemnek. Őszintén szólva nem volt túl sok perspektíva, illetve felfedezésre váró kísérleti elektronikus zenei helyszín vagy esemény a környéken, ahol felnőttem. De ebben az időben a dél-lengyelországi illegális techno szcénára nagy hatással volt a csehországi freetekno mozgalom, amire pedig a Kelet-Európa irányába vándorló, a kilencvenes években Csehországban otthonra lelő brit Spiral Tribe mozgalom hatott erőteljesen.. Ennek hatására számtalan cseh freetekno kollektíva alakult, saját hangrendszereket építettek és az egész országban szerveztek illegális bulikat. Már említettem, hogy a szülőfalum a cseh határhoz közeli Karkonosze-hegységben található. A cseh undergroundhoz való közelsége miatt a mi régiónkban is elterjedtek az alulról szerveződő illegális partik, amelyek minden bizonnyal nagy hatással voltak rám. Ezen kívül van klasszikus zenei hátterem is, trombitálni tanultam. A legjobb barátom a gimnáziumból, Michal Zin pedig hangtechnikus, aki szintén épített egy saját hangrendszert egy Atelier Wolimierz nevű helyen, egy elhagyatott hangárban. Ez egy vasúti raktár volt eredetileg, amely az évek folyamán fontos kulturális térré nőtte ki magát, a környéken pedig jellemzően törvényen kívüli, anarchista hangulat uralkodik, nagy és pezsgő közösségi élettel. Ennek hátterében az áll, hogy a második világháború után a terület lakossága jelentősen lecsökkent. A nyolcvanas években nem sokan éltek errefelé, így a helyi építészeti formák is lerombolódtak, kiüresedtek. Aztán egyszer csak nagy hullámban költöztek ide az emberek, főleg olyanok, akiknek elegük lett a városi életből. Csoportosan érkeztek erre a vidékre, ami a szabadságot jelentette nekik, és aminek hatására alulról szerveződő kulturális közösségekként funkcionálnak azóta is. Mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy a rave-bulik társadalmilag elfogadottabbak lehettek ezen a vidéken, és hamar terjedésnek indultak. Michal barátom is hat éve szervez ide egy kísérleti elektronikus és noise zenei fesztivált, Borderline néven. Ezeknek a szabad szellemű eseményeknek köszönhetően kezdtem el komolyabban foglalkozni azzal, hogy tudatosabban állok hozzá ahhoz, hogy miként is szeretném megközelíteni nem csupán az elektronikus zenét, de voltaképp a teljes művészeti praxisomat is.
(Fordította: Rácz Rebeka)
A Stach Szumski munkásságát bemutató programsorozat 2021.11.10.–11.24 között a Useless Galeri szervezésében, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület, az Everybody Need Arts és az Art Quarter Budapest közreműködésével, valamint a Wacław Felczak Alapítvány és az NKA támogatásával jött létre.
