Donna Huanca: Piedra Quemada
Belvedere, Bécs, 2019. január 6-ig
A bécsi Alsó-Belvederében megrendezett kiállítás egy sajátos environment: az amerikai-bolíviai Donna Huanca kiállítása – amely többek között festményekből, installációkból és performanszokból áll – lakja be a barokk palota jellegzetes tereit. Első hallásra igazi kortárs művészeti közhelynek tűnhet az, ami a kiállítás leghangsúlyosabb gesztusa: a nyitvatartási időben (nem csak a megnyitón) meztelen performerek mozognak lassan a térben, reagálnak az ott található szobrokra és egyéb művekre, interakcióba lépnek a fallal, a földdel, Huanca installációval. Néma koreográfia ez, amelyben az előadók egymással sem lépnek kapcsolatba. És noha a megnyitó esemény tényleg olyan volt, mint ahogy az amerikai filmekben karikírozva ábrázolják a „high society” által látogatott divatos megnyitókat, Donna Huanca kiállítása mégis olyan elementáris erővel hatott rám és az eseményen velem együtt résztvevőkre, ami gondolkodásra késztetett azzal kapcsolatban, mi adja a munkák energiáját? Illetve miként tudnak ezek a munkák másképp, új eszköztárral foglalkozni olyan témákkal, mint a művész és modellje közti kapcsolat, az intermedialitás vagy a performansz műfaja a kiállítótérben.
A több termen végighúzódó kiállítás egyik érdeme, hogy nagyon sok médiumot használ, de egyik se válik kitüntetetté. A nagyméretű absztrakt festmények – amelyek a performerekről készült fotók nagyításainak le- és átfestéséből állnak össze – egyszerre szolgálnak háttérül: hol beleolvadnak, hol kiemelődnek belőlük a különböző testfestékkel befestett előadók. A különféle anyagokból összeállított installációk, objektek szintén hasonló szereppel bírnak: egyszerre tűnnek fel díszletként és műtárgyként, ahogy a performerek is gyakran teljesen mozdulatlanokká válnak, szinte szoborrá változnak – főleg amikor a klasszicista munkákkal kerülnek egy térbe –, máskor pedig aktívabb mozgásba kezdenek, amely egy lassú koreográfiának tűnik. A festmények, installációk és a performerek sajátos együttállása összességében valamiféle rítust idéz, amelybe a néző is önkéntelenül belekeveredik. Látszik, hogy mindennek megvan a sorrendje, az interakciók menete és folyamata, a látogatót pedig mindez egyszersmind a hatalmába keríti, ugyanakkor idegennek és ismeretlennek hat. Csak találgatni tudunk, mi lehet az a titokzatos rituálé, amely a kiállítás különböző alkotóelemeit mozgatja, rendezi.
Huanca kiállításán furcsa időn kívüliség jön létre. Egyfelől megidéződnek ősi, archaikus elemek és gesztusok: a performerek totemoszlopszerű beállásaiban, az állati mozgásokra emlékeztető lassú, megfontolt gesztusaikban, illetve a kék, narancs, zöld színekben, amelyekről a négy elemre (föld, tűz, víz, levegő) és azok kultuszaira asszociálhatunk. Az absztrakt festmények dzsungeleket idéző hangulata adja ehhez a hátteret, melyek a dél-amerikai spiritualizmus, a sámánizmus, az észak-amerikai indián kultúrák motívumait egyaránt felvillantják a kiállításban. Azonban az installációk különféle műanyag elemei, amelyek a performerek öltözetében is visszaköszönnek, vagy a barokk és klasszicista szobrokkal való kontraszt hangsúlyossága, valamint a monoton, szinte robotikus mozdulatok mégis egy, az ősi kultúrákból inspirálódó, de a jövő felé orientálódó, futurisztikus szekta magányos rítusait idézik fel. Az ősi rítusok közösségi jellege a kiállításon sokkal inkább az egyének magányos, befelé forduló és repetitív mozdulatsorává válik.
Huanca intenciója alapján tulajdonképpen egy különös utazáson megyünk keresztül, ahogy végighaladunk a termeken: a fehér falak és neonvilágítás nyitánya után az utolsó terem sötét festményei és padlója tulajdonképpen valamiféle primordiális káoszba vezeti a látogatót. Ugyanakkor nem is annyira ez a folyamat, mint inkább a folytonos kontraszt és elbizonytalanítás, zavarba ejtés az, ami meghatározóvá válik. Ehhez kapcsolódik a performerek jelenléte és sajátos mozgása. A művész és modelljének kultúrtörténeti változásai villannak fel a kiállításon: kezdve a posztamensre állított performerekkel, akik különböző ismert és jellemző beállításokban, hol magukat megmutatva, hol pedig testüket eltakarva, görnyedve jelennek meg, és ezen keresztül vizsgálják és bontják le azokat a testi eszköztárakat, gesztusrendszereket, amelyekkel a művész és modelljének kapcsolatát azonosítjuk.
Konkrét művészettörténeti utalásoknak is tanúi lehetünk: megelevenednek Yves Klein „élő ecsetjei”, Ana Mendieta performanszai vagy akár bizonyos ókori kultúrák jellegzetes alakjai, mint az egyiptomi fáraók. A modell alakja a kiállításon számos karakterre, szereplőre osztódik, akik a maguk sajátos módján reagálnak a nézés és a nézve levés helyzetére, amely egyszerre mindennappi és mégis kiemelt helyzetté válik például a modell utáni rajzolás során. Meztelenségük összességében zavarba ejtő, hiszen nem tudjuk őket nem nézni, ők pedig folyamatosan rájátszanak a tekintetünk általi kiszolgáltatottságukra.
Eközben Huanca, nem tudni, hogy szándékosan-e vagy sem, mégiscsak szép, tökéletes alakú performerekkel dolgozik. Ebben közrejátszhat persze az is, hogy feltehetőleg hivatásos táncosok, performanszművészek vesznek részt a projektben, akik – és természetesen ez is egy társadalmi elvárás – általában meg kell hogy feleljenek a klasszikus szépségideálnak. A projekt – A meztelen férfi kiállítást eszünkbe juttatva – részben sikeresen számol le a tökéletes „női” modell ideájával, azáltal hogy a performerek többsége androgün, egyszerre feminin-maszkulin karaktert idéz. Mégis, felszabadító lett volna látni egy-egy kevésbé tökéletes testalkatú előadót, valakit, aki legalább kicsit kilóg a sorból.
