Isidore Isou
Stéphane Mandelbaum
Párizs, Centre Pompidou, május 20-ig
Nagyon lebecsülnénk a Centre Pompidou kurátorainak szakértelmét vagy a múzeum vezetőinek kiállítási koncepcióját, ha azt gondolnánk, hogy Stéphane Mandelbaum és Isidore Isou tárlatait csak a véletlen sodorta egymás mellé a központ negyedik emeletén.
Látszólag nincs sok közös vonás a két művész stílusában, vagy sorsuk alakulásában (Mandelbaum 25 évesen, 1986-ban hunyt el, Isou pedig 2007-ben 82 éves korában), ennek ellenére a két kiállítás megtekintése során óhatatlanul kialakul, majd megerősödik a látogatóban a meggyőződés, hogy nem véletlenül kerültek egymás közelségébe. Isou és Mandelbaum más-más műfajokban, egymástól teljesen eltérő koncepcióval és technikákkal ugyen, de mégis azonos kérdésekre keresték a választ: meddig tágítható a kortárs művészet határa; melyek a művészeti alkotások percepciós határértékei; mi az, amit egy-egy kor esztétikai konszenzusa, társadalmi és erkölcsi normarendszere még befogadni képes.
Az 1925-ben született Isidore Isou nemcsak abban hasonlított a dadaizmus nagy vezéregyéniségére, Tristan Tzarára, hogy szinté Romániában született, hanem abban is, hogy Isou is a művészeti abszurditás megszállottja volt. A lettrizmus – ez a Magyarországon viszonylag kevésbé ismert irányzat – vitathatatlanul a dadaizmus egyik oldalhajtása, és ennek a műfajnak a manifesztumát éppen Isou jelentette meg 1947-ben Bevezetés az új költészetbe és az új zenébe címmel. A lettrizmus teljesen új alapokra kívánta helyezni a művészetet, drasztikusan szakítva minden korábbi hagyományos alkotási módszerrel, gyakorlattal. Isou szerint a vizuális művészet legkisebb építkezési eleme a betű, illetve ennek akusztikus megfelelője, a hang. A betűk megjelenítése rajz, festmény vagy plasztikai alkotás formájában már maga is képzőművészet, akárcsak az értelmezhetetlen hangok, jelentés nélküli szövegek, a struktúra nélküli zene megszólaltatása. Isou forradalmi, helyenként a művészeti anarchiát súroló kezdeményezései az érdeklődők befogadóképességének tesztjei voltak, és állandó provokációt jelentettek az 50-es és 60-as évek amúgy is a határokat feszegető művészeti világában.
A Belgiumban született, de örmény-orosz szülőktől származó Stéphane Mandelbaum kizárólag vizuális területen alkotott, rajzai azonban legalább ugyanolyan mértékű értetlenséget, felháborodást és visszautasítást váltottak ki a 80-as évek társadalmából, mint Isou performanszai jó húsz évvel korábban. Az érzelmileg, mentálisan és szexuálisan is kiegyensúlyozatlan Mandelbaum látomásszerű rajzain az örmény népirtás, a holokauszt szörnyűségei keverednek Rimbaud verseivel, Pasolini filmjeivel, Francis Bacon képeivel – időnként képregény, máskor politikai falragasz, anarchista plakát formájában.
A Brüsszel egyik, leginkább kongóiak által látogatott nyilvánosházában lakó Mandelbaum maga döntött úgy, hogy a társadalom perifériájára szorultak között él. Első művétől, az 1979-es Önarcképtől mindössze hét alkotói év telt el máig sem pontosan tisztázott tragikus haláláig, de a mániákusan rajzoló fiatalember így is értékelhető életművet hagyott hátra. Mandelbaum 1986-ban fegyveres képrablásba keveredett, melynek „sikeres” lebonyolítása után valószínűleg megbízói ölték meg és holttestét is csak hónapokkal később találták meg.
Isidore Isou is a lázasan és fáradhatatlanul dolgozó művészek közé tartozott, és szinte nem volt olyan művészeti ág, amelyben ne alkotott volna maradandót. Festett, zenét szerzett, regényt írt, újságot szerkesztett, hatalmas installációkat készített, filmet forgatott (egyik rövidfilmje itt tekinthető meg), felolvasó esteket, színházi előadásokat rendezett – melyekben maga is szerepelt – emellett kilenc kötetes, többezer oldalas, kézírásos (!) enciklopédiát állított össze és jelentett meg. Művészetelméleti szövegeit havi rendszerességgel publikálta, címeiben és tartalmában saját maga által kreált fogalmakkal, új, nemritkán érthetetlen szókapcsolatokkal. Íme néhány közülük ízelítőül: „Képzeletbeli esztétika”, „Bevezetés a hypergrafikába”, „A matematikai szexualitás”, „Elemi részecskék visszaemlékezései”, „A bank és a pénz nukleáris elmélete”.
A nyolcvanas években, amikor Isidore Isou már nem kísérletezett a művészeti alkotások percepciójának próbára tételével, helyét más értelemben és más eszközökkel Stéphane Mandelbaum vette át, de mindketten azt a falat próbálták távolabbra tolni, amely az önkifejezés szabadságát korlátozza a befogadhatóság konvencionális béklyóival.
