Autodidakta festő, ahogy fogalmaz, újra és újra „visszatolja a motort az út szélére, beteszi egyesbe”. Folytonos újrakezdés? Annak minden bizonytalanságával, kockázatával – és lendületével? Beszélgetés Takács Mátéval, akinek nem hagyományos művészeti helyszínen, hanem a Kisüzem nevű kult-kocsmában nyílik kiállítása, szeptember közepén Önerő címmel. Pedig már gerilla-kiállítást is csinált, hol máshol, mint a Műcsarnokban.
aP: Nem iskolában tanultál rajzolni. Ez jó vagy rossz?
Takács Máté (T.M.): Gyermekként lubickolunk a kreativitásban, gátlástalanul alkotunk, míg a külső világ, társadalom el nem hozza nekünk a gátakat. Kérdés, hogy ki mit kezd ezekkel a gátakkal, gátlásokkal. Behódol vagy lázad, konformista lesz, hogy szeressék, vagy egy beépített belső ellenállásnak köszönhetően járja a saját útját, ösztönösen. Szerintem, én az utóbbi kategóriába tartozom. Mivel autodidakta módon lettem festő, ezért tév- és mellékutak százain kellett bolyonganom, bolyongok most is. Olyan érzés, mint amikor egy szimulátoron száguldasz a motoron, aztán jön egy nagy lökés oldalról, és bent vagy a sárban a fák között. Kievickélsz az útra, és újra húzod a gázt tövig, a következő lökésig. Aztán vissza az útra ismét.
Nyugodj meg, csak rossz álom volt (2016) Forrás: Koromgyerek Facebook
aP: Képeid őszinte látleletei a lelkiállapotaidnak, élethelyzeteidnek. A festés „rak helyre” téged?
T.M.: Mivel szerencsére nehezített pályán mozgok, ezért mindig van elég témám, amit feldolgozhatok. Mintegy naplóként funkcionál a festészet. Persze jóval elvontabb szinten, egy lábprotézises elefánt nem az én vendéglátásban megviselt lábamat jelenti, sokkal inkább jelképezi ezt a nyomorult kort, ahol a legkisebb dologért is egymásnak esünk, de még mindig vannak, akik gyógyítják a sebeket. Az elefántokat is szeretni kell, akárcsak a hangyákat, akik erőn felül teljesítenek. Az ő vezérük bensőből vezérel. Akárcsak az enyém. Azt szeretném, hogy soha ne veszítsem el a középpontomat. Középpont nélkül az ember vérgonoszul vigyorgó politikus lesz, vagy öngyilkos, vagy alkoholista, ami ugyanaz.
Takács Máté. Forrás: takacsmate.com
aP: Hagytál mostanában észrevehetőbb nyomot?
T.M.: Időnként eszébe jutok két dokumentumfilmes arcnak, Oláh Lehelnek és Brenner Péternek, és forgatnak velem. Otthon beszélek a képeimről, vagy eljönnek egy-egy megnyitómra. Legutóbb a Műcsarnokban csináltunk egy gerilla kiállítást lent, a kávézóban. Tilos volt meghirdetni, ezért személyzeti bulinak volt kiadva. Barcs Miki nyitotta meg, és az ő kíméletlen motorfűrésze, amit én a tudati manifesztációjának gondolok. Ripityára szeletelt egy széket, miközben én egy római legionárius sisakban töménytelen mennyiségű manipulált húszezrest szórtam az úri közönség közé. Voland a moszkvai színházban jutott eszembe, de kizökkentem, mert a hangzavarban nem hallottuk, hogy a füsttől beindult a tűzjelző riasztója. Azért ha a Műcsarnok tűzjelzője beindul, pillanatokon belül ott vannak a tűzoltók. Szerencsére az illetékesek gyorsan cselekedtek. Aztán nyargalásztam kicsit a láthatatlan lovaimon a sisakomban a Hősök terén, elvégre lovas nemzet vagyunk.
Thank you, fuckerz! (2016). Forrás: Koromgyerek Facebook
aP: De mi van most?
T.M.: Nagyjából ott tartok, hogy visszatoltam a motort az út szélére, beteszem egyesbe. Váltok. Isten sokadik kísérlete vagyok. Megint nekivágok. Mivel zsákban futó vagyok – ami azt jelenti, hogy minden adottságom megvan a futáshoz, csak egy örök nehezítés vesz körül, amolyan zsáksors –, ezért ez a nehézség, nehézkedés érdekelt az utóbbi időben. Eléggé ön-reflektív a festészetem, tehát mondjuk a menekültek problematikáját nem egy az egyben, inkább sok áttéttel szűröm át magamom. Van is egy képem, a Labirintus, amit amikor a nagyérdemű elé tártam, azonnal azt kérdezték: téged is megmozgatott a menekültáradat? Pedig valójában a saját belső útvesztőimet akartam illusztrálni, csak épp egy más embertípust festettem a képre, nem magamat. Nem vagyok direkt. Próbáltam most is egy önarcképet festeni, de a huszadik átfestéskor már olyan távol voltam magamtól, mint Pásztó Vlagyivosztoktól. Visszatérve a nehézkedésre: a következő kiállításom ezt a témát járja körül. Ki mit cipel, miért, mennyire bírja, mit kezd a súllyal. Mennyi ereje van. Ezért is lett a címe Önerő. Miben van az erő, az összeszorított fogakban vagy a mosolyban? A tudásban? Lehozni a csillagokat nehezebb, mint valóban rájuk nézni?
Egy nyúl viszontagságai (2016). Forrás: Koromgyerek Facebook
aP: Mit fogsz kiállítani a Kisüzemben?
T.M.: Ezt a nagyjából 15 képet is otthon festettem, persze nem csak vasárnaponként. Egy éve készülök rá, volt időm kivárni és végiggondolni az összest. Kell is, mert lakásban festeni egész más, mint amilyen egy műteremben – lehet… –, itt nem bűzölöghetnek elmosatlanul az ecsetek a terpentines üvegben. Van egy nagy íróasztalom, azon dolgozom. Valahol ez a legpraktikusabb. Kényelmes, minden adott, nem kell elutaznom valahová, ha festeni akarok. Igaz, megváltozom ilyenkor, amolyan farkasember effektus lép fel, ha festek. Teljes önazonosság, az alkotással járó izgalom és élvezet eufórikus pillanatokat okoz. Mondja valaki, hogy a farkasember nem imádja, amikor átváltozik. Vonyítsunk, gázoljunk át mindenen megvadulva, engedjünk az ösztöneinknek, és vért! Vért!
A falu rossza (2016). Forrás: Koromgyerek Facebook
aP: Mire számítsunk a megnyitón?
T.M.: Barátságban vagyok egy sukorói gróffal, Ladányi Georggal, ő fogja megnyitni a kiállítást szeptember 14-én este hétkor a Kisüzemben. Szeretek a szemébe nézni, mert egy olyan fajta őrületet látok benne, ami bennem is megvan. Csak semmi közveszélyesség, éljen a személyesség! Aztán pedig a Külföldön Kívüliek nevű vonósnégyes zenél. Ez lesz a debütálásuk, már nagyon várom, mert mindegyikük nagyon finom rezgéssel bír zeneileg, úgyhogy egy ígéretes estének nézünk elébe. Legyetek erősek!
Nyaralók télen III. (2016). Forrás: Koromgyerek Facebook
A cikk lejjebb folytatódik.