A fennállásának 60. évfordulóját ebben az évben ünneplő Guggenheim Museum szép születésnapi ajándékkal lepte meg magát: a svéd Hilma af Klint Festmények a jövőnek (Paintings for the Future) című szóló show-jával olyan kiállítást szervezett tavaly október és idén április között, amivel minden saját rekordját megdöntötte.
Nemcsak a több mint 600 ezres látogatószám jelent új csúcsot a múzeum történetében, de az eladott katalógusok száma – 30 ezer darab – sem volt még soha ilyen magas. A múzeumot támogató baráti kör taglétszáma 34%-kal nőtt, és a múzeum shop forgalmának 42%-át a kiállításhoz kapcsolódó kiadványok és egyéb termékek tették ki – a 42 dolláros Klint-órától kezdve a 360 dolláros pamut Klint-kimonóig –, ami szintén rekord. Ezek a számok még impresszívebbnek tűnnek, ha belegondolunk, milyen nagysikerű, nemzetközileg is kiemelkedő jelentőségű kiállításoknak adott már otthont történetének hat évtizede alatt a múzeum – csak a legutóbbi tíz évben volt itt Giacometti –, Cattelan-, Moholy Nagy-, Christopher Wool- és Robert Motherwell-show, az állandó gyűjteményben is eminens módon képviselt Kandinszkijnak szentelt több kiállításról, vagy a két világháború közötti absztrakt művészetet és az olasz futurizmust bemutató nagyszabású tárlatokról nem is beszélve. A múzeumnak a kiállításról kiadott záróközleménye szerint ezzel a látogatószámmal a Hilma af Klint tárlat az impresszionista és modern művészet kategóriájában bekerült a világ tíz legnépszerűbb kiállítása közé.
És akkor jön, szinte az ismeretlenség homályából Hilma af Klint és mindenkinél több látogatót vonz, akik ráadásul nyilvánvalóan elégedettek is voltak a látottakkal, különben nem hagytak volna ennyi pénzt a shopban és nem használták volna fel az alkalmat arra, hogy a baráti körön keresztül szorosabbra fűzzék kapcsolatukat a múzeummal. Lehet persze a hype-ot azzal magyarázni, hogy az utóbbi években nagyon megerősödött a nőművészek iránti érdeklődés és azzal is, hogy a folyamatosan vagy éppen napjainkban sztárolt mesterek, mint Warhol és Basquiat szinte egymást érő tárlatai után erősödött az igény a múzeumlátogatókban arra, hogy valami újat is felfedezzenek, de mindez azért indoknak kevés. Ugyanígy az sem lehetett perdöntő, hogy a tárlat az átlagosnál hosszabb ideig volt nyitva, és a múzeum a születésnapját köszöntő rendezvények ideje alatt a szokásostól eltérően a hét minden napján látogatható volt. A kiállítás ráadásul nemcsak a közönséget, hanem a szakmát is lázba hozta. A kritikusok előre odaadták az április 23-án zárult show-nak az év kiállítása címet; a tekintélyes The New York Times műkritikusa két írásban is visszatért a látottakra, amire a lap történetében még nem volt példa.
Hilma af Klint 1862-ben született jómódú család gyermekeként, 10 éves kora óta Stockholmban élt. Festő diplomáját a Királyi Képzőművészeti Akadémián 1887-ben szerezte, pályája portrékkal és naturalista tájképekkel indult. A láthatatlan, okkult jelenségek iránti érdeklődése már fiatal korában megnyilvánult, spiritiszta szeánszokon kereste a kapcsolatot a túlvilággal. 1896-ban négy másik festőnővel együtt megalapította a De Fem (Ötök) csoportot, melynek szeánszain mindig ő volt a médium. Generációjának számos tagjával, köztük sok művésztársával együtt az akkor divatos teozófia felé fordult. Gazdag életműve a korszak spirituális útkeresését, egy új esztétika kialakításának szándékát tükrözi. Sajátos festői nyelve, melyben geometriai formákat, szimbólumokat és ornamentikát egyesít, 1906 és 1915 között alakult ki, ennek folyamata leginkább az életművének jelentős fejezetét képező, 193 részből álló Festmények a Templomnak című sorozatában követhető nyomon. Hilma af Klint 1944-ben halt meg s a világ igazából csak 1985-ben figyelt fel rá, amikor művei szerepeltek a Los Angeles-i LACMA (Los Angeles County Museum of Art) A spiritualitás a művészetben. Absztrakt festészet 1890–1985 között című kiállításán.
Esetében nem is újrafelfedezésről, hanem felfedezésről kell beszélnünk, a művész ugyanis életében – a meg nem értéstől, visszautasítástól tartva – nem állította ki a műveit, sőt végrendeletében bemutatásukat a halálát követő két évtizedre is betiltotta. (A végrendelet másik kikötése az volt, hogy az életművet egyben kell tartani.) Amikor pedig a „moratórium” lejárt, a múzeumok sem szülőhazájában, sem másutt nem mutattak különösebb érdeklődést, így igazából csak az említett Los Angeles-i kiállítás keltette fel a figyelmet művészete iránt.
Felbukkanása új megvilágításba helyezte azt a kérdést is, hogy ki, illetve kik tekinthetők az absztrakt festészet úttörőinek. Eddig Vaszilij Kandinszkij és František Kupka volt e cím birtokosa, de Hilma af Klint – tőlük teljesen függetlenül – 1906-ban ugyancsak megfestette első absztrakt képeit, így indokolt őt is beemelni az úttörők közé. Óriási szerencse, hogy mintegy 1.300 festményből, és 150 jegyzet-, illetve vázlatfüzetéből álló hagyatéka nem kallódott el, a svéd Antropozófiai Társaság és a művész unokaöccse, Erik Klint által létrehozott Hilma af Klint Alapítvány jóvoltából gondosan becsomagolva várta, hogy felébredjen Csipkerózsika-álmából. Az 1985-ös Los Angeles-i kiállítás után már viszonylag gyorsan követték egymást az újabb bemutatkozások. Igazi mérföldkövet 2013 jelentett, amikor szülőhazája legnagyobb múzeuma, a Moderna Museet mintegy 230 festményét bemutatva megrendezte eddigi legnagyobb kiállítását, s ugyanebben az évben több munkája is szerepelt a velencei biennálé központi kiállításán. A stockholmi tárlat anyagát később Berlinben és Malagában is bemutatták. E kiállításoktól nagyságrendben alig maradt el a Guggenheim idei tárlata, ahol 170 munkája szerepelt, s ami eddig a legnagyobb közönségsikert aratta – egy olyan időszakban, amikor a spiritualitás iránti érdeklődés is gyorsan erősödik.
A kirobbanó sikerű szólótárlatok hatása rendszerint a műkereskedelemben is lecsapódik, Klint esetében azonban erre nem lehet számítani, tekintve, hogy műveinek túlnyomó többsége a Klint alapítvány tulajdonában van, így ezek soha nem bukkannak fel a műkereskedelemben, s ha az alapítvány hű marad a végrendelethez, akkor nem is fognak. Ez a tény természetesen fékezi ismertségének további gyors növekedését, hiszen egy-egy kimagasló árverési sikernek, vagy egy gyűjtők közötti milliárdos magánügyletnek manapság legalább akkora, ha nem nagyobb hírértéke van, mint egy szenzációszámba menő kiállításnak. A gyűjtőknek meg kell békélniük azzal, hogy Klint műveit továbbra is csak múzeumokban láthatják – erre viszont a New York-i siker után a jövőben vélhetően több lehetőségük lesz.
Nyitókép: Curator Tracey Bashkoff and composer John Zorn look at Hilma af Klint’s paintings The Ten Largest (1907). Photo: David Heald / Guggenheim
