2012 Valkó Margit éve lett. A Kisterem galéria tulajdonosának sikerült bejutnia a londoni Frieze-re és a párizsi Fiacra, részt vesz a Viennafairen. Arra kértük foglalja össze, milyen út vezetett idáig, és vajon véletlen-e, hogy épp mostanra ért be mindaz, amiért eddig dolgozott.
– Nem gondolom, hogy a véletlennek, vagy a szerencsének kiemelt szerepe lenne a történetemben. Tudatosan építettem fel tevékenységemet, éppen ezért a galérianyitással is sokáig vártam. Kezdetektől tudtam, Magyarországon progresszív művészettel foglalkozni nem könnyű, a magángyűjtőknek nem ez a fő terepük, az intézmények állandó pénzhiánnyal küzdenek, alaposan át kellett gondolnom, hogyan lehet erre alapozni egy kereskedelmi galériát. Világos volt számomra, hogy nemzetközi szinten szeretnék dolgozni, magyar kortárs művészetet külföldön is bemutatni és külföldieket itthon. A művészet mindig nemzetközi volt, természetes, hogy a vele foglalkozó kereskedelem is az. A mi korunkban tényleg összeszűkült a világ, az én generációm már adottságként kapta az utazás lehetőségét. Amikor hosszas rákészülés után megnyitottam a Képíró utcai Kisterem Galériát, azonnal elkezdtem vásárokra járni. Először Bécsbe jelentkeztem, de pontosan tudtam, mely vásárok érdekelnek, mindig megvolt, mi lesz a következő lépés. Arról is volt elképzelésem, milyen programmal, kikkel, mely művekkel, és merrefelé szeretném bővíteni a galériaprogramot az évek során. A vásári taktikázás alapvető egy galéria életében. Az első jó visszajelzés az volt, amikor felvettek a Listére, őrült nagy sikernek éltem meg. A szűk keresztmetszet mindig a pénz, hány vásárt tudok kigazdálkodni egy évben. Azonban nem mindegy melyek azok, és mi a sorrend.
– Minek köszönheted, hogy bejutottál a Frieze-re?
– A Frieze alapvetően kortárs vásár, csak a hatvanas évek utáni műveket fogadják el. Nehéz bekerülni. Már kétszer jelentkeztem Londonba, egyszer New Yorkba, és csak most sikerült. Tavaly ősszel megszűnt a berlini Artforum, újra kellett gondolnom a vásári taktikámat. Legjobban a londoni Frieze-re vágytam, de ha megint nem jutnék be, akkor még összejöhet a párizsi Fiac, ahol a vásárigazgató egy ideje már biztatott. Sikerült a Frieze, Csákány Istvánt beválasztották. A tetejében a Fiac is beválogatott, Kaszás Tamás installációjával. Ezért megyek most egymás után mindkét kiemelkedő jelentőségű vásárra, amit általában nagyobb és idősebb galériák tesznek csak meg. Számomra ez rendkívüli erőfeszítés lesz, mind anyagilag, mind fizikailag. Aztán a bécsi vásártól is felhívtak, pedig hezitáltam, mert soknak tűnt a három feladat, hogy muszáj mennem. Úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy elmegyek a Frieze-re és a Fiacra, de Bécset kihagyom. Ráadásul izgalmasnak ígérkezik az új tulajdonossal átalakuló Viennafair, ugyanakkor a szervezők között továbbra is ott maradt, és vár az az Ursula Krinzinger, akit a régióban szinte minden galériás a példaképének tekint. Nevéhez fűződik a petőmihályfai nemzetközi művésztelep, amit részben osztrák támogatással működtet, intenzíven bevonva fiatal magyar képzőművészeket, Csákány István és Kaszás Tamás is vett már részt ottani rezidencia-programban. Bekerült a vásár vezetőségébe a kolozsvári Plan B tulajdonosa, Mihai Pop, akivel kellemes viszonyt ápolunk, ő is hívott. Úgyhogy kisebb volumenű kiállítással, de a Viennafairre is megyek.
– Mi a legfontosabb szempont szerinted egy vásári felvételnél?
– Előfordul, hogy a művész, akivel jelentkezel kifejezetten kell nekik. De általánosságban azt vettem észre, a tulajdonosi galériákat preferálják, ellentétben a befektetőivel. Szeretik, ha a galéria programja egy emberhez köthető, következetes és koherens. Nemcsak annak a művésznek kell jónak lennie, akivel jelentkezel, hanem a galéria összes művészének. Egyenletes jó színvonalat kell tartani. A gyűjtők felé garanciákat kell nyújtania a vásároknak, ezért talán ez a fő szempontjuk. Kevés kelet-európai galériát engedtek be a nagy vásárokra, mert mi nem hozunk fontos, tőkeerős gyűjtőréteget. De vagyunk néhányan, akik egy új hullámmal bekerültünk, színesítjük a kínálatot, az újdonságokra kiéhezett gyűjtőknek prezentálnak minket.
– Melyek ezek a kelet-európai galériák?
– Nem vagyunk sokan: az első volt Gregor Podnar Szlovéniából, a román Plan B és Adreiana Mihail, a Hunt&Kastner Prágából, a Raster, a Foksal, vagy az ujabb Zak Branicka Lengyelországból. Én vagyok az „új lány” a csapatban, tulajdonképpen most kerültem jobban fókuszba azzal, hogy felvettek a Frieze-re és a Fiacra is, és remélem sikerül jól megcsinálni mind a kettőt.
– Mi alapján választod ki a művészeket akikkel együtt dolgozol?
– Viszonylag kevés festő van nálam, mert mire elindultam, azok többsége akiket szerettem, már elszegődött valamelyik galériához. Nem mondom, hogy minden művészem a barátom is, de azt már igen, közeli kapcsolatban vagyunk. Ahhoz, hogy jól tudj dolgozni valakivel, nagyon kell ismerni őt is, a munkáit is. Sajnos korlátoz a galéria mérete, de a haladási irány tiszta bennem, például jó lenne több művészt bemutatni külföldről. A kelet-európai „vásári csapatból” többekkel körvonalazódnak együttműködések, a Hunt&Kastner galériát meghívtam jövő év elejére, Budapestre, a Plan B Berlinben pedig épp most látható a Hunting Monumentality kiállítás, amelyen a Kisterem négy művésze is bemutatkozik. Az itthoniakat folyamatosan követem, Csákány Istvánra már az első kiállításán felfigyeltem a Trafóban, a Ludwig Múzeum Képzelet tudománya kiállításán már tudtam, hogy nagyformátumú művész és nagyon szeretnék vele dolgozni.
– Az, hogy egyedül viszed a galériádat könnyíti vagy nehezíti a helyzetedet? Jó, hogy nem kell kompromisszumokat kötni, egymást meggyőzni, vagy nehéz, mert nincs kivel megosztani a felelősséget?
– Azt kezdettől fogva tudtam, a galériák azért viselik a tulajdonosaik nevét, mert fontos, hogy egy emberrel, az ő ízlésével, tudásával azonosítsák azt. Mivel én társsal kezdtem – elsősorban tőkehiány miatt -, nem Valkó galéria lett, de ha egyszer sikerülne nagyobb helyre költözni, akkor valószínűleg nevet is váltanék. Kiállni a nyilvánosság elé a saját magam válogatta művészekkel nagy felelősség. Kimondani: én ezt jónak tartom, vegyétek meg tőlem egy általam meghatározott összegért – ehhez érettnek kell lenni. Hinni kell abban a művészetben amit árulok. Komolyan gondolom, hogy azok a művészek, akiket képviselek növelni tudják nemzetközi ismertségüket, fokozatosan a műveik árát, és meg is tudják majd tartani, szóval sokáig fennmaradnak. Meggyőződésem az utókor számára is ismertek, elérhetőek lesznek az alkotásaik által.
Nyitókép: Installation View, „Bookmarks” at Art Cologne 2015. Photo: © Koelnmesse.