Eredetileg kreatív szabadidős tevékenységet keresett, amikor beiratkozott fotót tanulni, majd tanulmányai „következményeként“ elkezdett nemzetközi színtereken is tájékozódni, végül azon kapta magát, hogy az általa létrehozott galériával külföldi vásárokon képviseli a magyar fotográfiát. A 2006 decemberében nyitott Nessim üzleti tervében az szerepelt, hogy nagyjából 3 év alatt a galéria rentábilissá válik, meglovagolva azt a hullámot, miszerint a fotó mint műtárgy megbecsülése világszerte feljövőben van. A 2012-es valóság viszont az, hogy a Paulay Ede utcai galériahelységet fel kellett adni, de a Nessim létezik.
A galéria, néhány időszakot leszámítva, nem termelte ki azt a bevételt, amiből fent lehetne tartani, a Nessim nem volt rentábilis. De bíztam benne, hogy eljön majd az az idő is. Tudatosan készültem a nyitásra, mielőtt belevágtam, felmértem a terepet, rendszeresen jártam külföldi vásárokra, és láttam, hogy a kortárs magyar fotográfiát nem képviseli senki. Azt gondoltam, majd én leszek az. Volt egy szerencsés pillanat az életemben, amikor megtehettem és belevágtam. Az üzleti tervemben a 2008-as válság nem volt benne. 2006-ban kezdtem, két év múlva, mikor simán mennie kellett volna a boltnak, akkor jött a vis major. Pech, mert pont olyan korba ért a galéria, amikor már a vásárokon is komolyan vették volna. Volt olyan Paris Photo-s jelentkezésem, amit úgy utasítottak el, hogy még csak két és fél éves vagyok, jöjjek vissza ha három leszek, sajnálják, de addig nem fogadhatnak. Nem fordult meg a fejedben, hogy feladod illetve szünetelteted a tevékenységedet? Nem. Azon vagyok, hogy konszolidáljam a cég helyzetét. A galéria létezik, és valószínűleg lakásgalériaként fog a továbbiakban működni. Azt a lehetőséget, hogy online galéria formájában tevékenykednék tovább, és a Vip Art Fairre próbálnék bekerülni, végiggondoltam, de elvetettem. A kizárólagos online jelenlét egyelőre nem vonz, másfajta erőfeszítéseket igényel. Ismerek olyan portugál galériát, amely a virtuális térben létezik, online árveréseket rendez, nem vesz részt art fairen. Én ezt nem látom most sem magamnak, sem a magyar galériáknak megfelelő útnak. Szerintem nekünk a fizikai jelenlét a külföldi vásárokon nagyon fontos, ahol követelmény, hogy a saját címeden évente 4-5 kiállítást rendezz. Úgyhogy kell egy hely. Honnan a névválasztás, mit jelent a Nessim? A cég alapítása körüli időkben, amikor folyamatosan agyaltam a lehetséges elnevezéseken, egy nap úgy ébredtem fel, hogy legyen Nessim. Megnéztem a neten van-e valami jelentése, kiderült, arabul szellőt jelent. A Felső Nílus vidékén, egy kis faluban így nevezik azt az ünnepet, amit tavasszal tartanak annak örömére, hogy megfordul a szél a Nílus fölött. Gondoltam, ez jó lesz nekem. Az évek során az is kiderült, hogy a perzsában egy virág neve, a héberben a csoda többes száma. Neked amúgy is van kötődésed az arab, iszlám kultúrához. Van, bár nem tudom, honnan származik. A legelső kiállításom is, akkor még a WAM Design-ban, 2006 őszén, a fotóhónapon kortárs perzsa fotográfiáról szólt.
A nehézségek ellenére nem álltál le a vásározással és a kiállításszervezéssel, még az idén is jártál külföldön. Merrefelé? 2010-ben részt vettem a Contemporary Istanbul vásáron, ahol megismerkedtem egy török galeristával, ezen a nyáron nála állítottam ki három magyar fotós (Kerekes Gábor, Czigány Ákos és Floszmann Attila) munkáit. A külföldi kapcsolatépítésre mindig nagy gondot fordítottam, tulajdonképpen előbb megvoltak a kapcsolataim, mint a galéria. Már a MOMÉ-s tanulmányaim alatt építgettem őket, kijártam vásárokra, miközben párhuzamosan szerkesztgettem a listámat, kikkel szeretnék együtt dolgozni. Volt, hogy a tanáraim hívták fel valakire a figyelmemet, máskor én bukkantam rá egy fotósra, vagy egy olyan galériára, amelyiknek a profilját közel éreztem magamhoz. Kik szerepeltek ezen a listán? Kerekes Gábor, Barta Zsolt, Kemenesi Zsuzsa, Vékás Magdolna, Szilágyi Lenke, Minyó (Szert Károly) – ők jutnak kapásból eszembe. Addigra azt is láttam, hogy a minőség, amit produkálnak itt Magyarországon, külföldön is bőven megállná a helyét, ha a nemzetközi szcéna ismerné őket. Ezért volt a koncepcióm legfontosabb eleme, hogy menjünk külföldre, akármilyen formában, konstrukcióban, de állítsuk ki őket, legyen az vásár, non profit projekt, bármi. Ehhez használtam mindenféle csatornát, kapcsolatrendszert, és meglepően gyorsan sikerült eredményeket elérni. 2007-ben ott voltunk Londonban a Magyar Intézetben, Brüsszelben, a L’ été de la Photographie-n. Jártam többször a strassburgi vásáron, azt nagyon szerettem, a Contemporary Istanbulon, onnan is jó emlékeket és mint látszik, élő kapcsolatokat őrzök. 2010-ben részt vettem az Art Fair Dubaion, izgalmas tapasztalat volt, annyira más a közeg, és voltam néhányszor Essenben, azok nem voltak olyan szerencsés kalandok. A Paris Photo-ra soha nem jutottam el, ezt nagyon sajnálom, még mindig a céljaim között szerepel. Van annyi tapasztalatom, meggyőződésem, hogy helyesen látom, az anyag amit kivinnék elég jó ahhoz, hogy megjelenhessen egy ilyen rangos közegben is. Külföldön a fotónak nagy felfutása volt az elmúlt években, ellenben itthon nem történt meg az áttörés. Mi lehet ennek az oka, hiszen te is mondod, a minőség, tehetség rendben van? A kortárs fotó mindenhol a legvékonyabb jég. Amikor az emberek műtárgyat vesznek, megnézik az artnet, artprice, stb. oldalakat, ahol az elmúlt 10-20 év árait tartják nyilván, mert ez orientál, visszaigazol. Ezekben az aukciós eredményekre épülő adatbázisokban nagyon kevés magyar fotográfusra vonatkozó adat van, kortársra pedig még kevesebb. Ez megnehezíti a vevő számára a döntést, legalábbis bizonytalanabbá teszi. A hazai piacon még tragikusabb a helyzet. Nyilvános adatok csak egyetlenegy fotógalériától érhetők el és ráadásul értékelhetetlenül alacsonyak, mondjuk így, nemzetközi szinten értelmezhetetlenek. Egyébként ez a teljes magyar szcénára igaz, hogy küszködünk az alacsony árszinttel. A legjobban ezt a külföldi vásárok példáján tudom elmagyarázni. Egy vásár szervezője nem arra számít, hogy olyan műtárgyak fogják elfoglalni a standot, amelyek néhány ezer euro értékűek. Amikor ő számol és megállapítja, a stand árát mondjuk 10 ezer euroban, akkor arra számít, hogy a stand bérlője azzal a meggyőződéssl érkezik a vásárra, hogy legalább 25 ezer euróért fog műtárgyat eladni. Ha egy artfairen valaki kitesz egy Giacometti szobrot 150 ezer euroért, csak fél négyzetmétert foglal el, de eladása esetén bőven megtérülnek a költségei. Visszatérve a fotóra, csak itt a szomszédos Bécsben van olyan Koppitz kép a századelőről aminek az ára 35 ezer euro. Mondjon nekem valaki olyan századelős magyar fotográfust – legyek nagyvonalú – akinek 2 ezer eurónál drágábban kelnek el a képei. Csak az lehet a megoldás, ha nemzetközileg működünk, mindenki erre jut a végén. Ehhez viszont iszonyú fontos lenne, hogy információ kerüljön ki a művészekről a nemzetközi piacra. Összefogtam egy művészettörténésszel, ketten írunk egy angol nyelvű könyvet a kortárs fotográfiáról, mert nem lehet tovább várni, neki kellett állni a munkának. Amikor a galériámba betérőknek elkezdtem mesélni egy képről, az alkotókról, a technikáról, akkor amit mondtam, a látogatók 99,5 százalékának új ismeret volt, és igényelték, örültek neki. Információk kellenek, magyarul és idegen nyelven egyaránt.
Lehet-e hazai háttér nélkül kizárólag külföldön érvényesülni, illetve ha kint lesz ára a magyar fotónak, akkor az egyébként is kevés hazai vásárló mind kiesik a játékból? 2007-ben Kieselbach Tamásnak volt két kísérlete fotóárverésre, de kiderült, kockázatos még neki is, hát visszavonult. Ez egyben azt is jelentette, hogy nem tudott kialakulni egy mindannyiunk érdekét szolgáló másodlagos piac. A műkereskedelem akkor működik megbízhatóan, ha tudjuk, amit ma megveszek egy galériában, ha úgy hozza az életem, bármiért, hogy el kell adjam, bevihetem egy aukciósházhoz, pénzzé tehetem. Amikor Kieselbach belevágott, úgy nézett ki, a nemzetközi példák is ezt támasztották alá akkoriban, hogy ennek mennie kell, olyan hiánypótlást jelent, amire szükség van. Az is igaz, hogy a fotóvásárlót ki kell nevelni, nem a klasszikus gyűjtők állnak át erre a területre. Jól körbehatárolható kör lesz fotógyűjtő, és általában kiegészítésként művelik egy alapgyűjtemény mellett. Nagyon ritka, hogy valaki kizárólagosan fotógyűjteményt hoz létre. A leggyakrabban azok vesznek fotográfiát, akiknek a vizualitáshoz szakmájuk révén van valami közük, designerek, építészek, grafikusok, médiában dolgozók, és a középgenerációnál nem idősebbek. Rendelkeznek azzal a magabiztossággal – miután külső támpontokra ezen a területen korlátozottan számíthatnak –, hogy ki tudják választani a művészileg és technikailag is jó képet. Melyik az a terület, ami téged a leginkább érdekel? Az absztrakt szürrealista fotó például, meg a cseh fotográfia. A kezdeti koncepcióm része volt, hogy a hajdani Monarchia országainak fotográfiáját bemutassam. Az okok keresése messze vezetne, de úgy látom, a Budapest-Pozsony távolság nagyobb, mint a Budapest-London, vagy Budapest-Párizs. A csehek története különbözik a miénktől, ők azzal a lendülettel szálltak ki az első világháborúból, hogy megvan, amit akartunk, a független cseh állam, megcsináltuk. És ez a lelkesedés minden művészeti ágban látszik náluk, így a fotóban is. A huszas években a német progresszív művészeti életbe is be tudtak kapcsolódni, a bauhausosok átjártak Prágába előadásokat tartani. A rendszerváltás után is gyorsan bekapcsolódtak a vérkerigésbe, működött a hagyomány. Ami még a cseh fotónak hátteret biztosított, hogy erős amatőrmozgalom működött, 1500 fotóklubbal, többségük az avantgarde szellemiségétől átitatva. A cseh fotó izgalmas képi világa eltér a miénktől, ennek bemutatása nekem nagyon fontos, sok kiállítást szenteltem ennek, az egyik legfontosabb ebből a sorból, amit 2010-ben Ladislav Postupának és Ivo Přečeknek rendeztem, az olomouci múzeummal közösen. Felfedezhetünk trendeket a mai magyar fotóban? Idén tavasszal írtak nekem egy angliai egyetemről, hogy felkeresnének 20 egyetemistával, tartsak előadást a magyar fotóról. Őket is az érdekelte, mi a helyzet most, és szerették volna felfedezni a kapcsolatot a maiak és Kertész, Brassaï, a régi nagy nevek között. Csodálkoztak azon, hogy amit láttak, mennyire más mint amire számítottak. Visszatérve a mába, nehéz megállapítani, mi lehetne tendenciaszerű. A fiatalok, a nyolcvanas években születettek markánsan különböznek az előttük járóktól, adaptívabb generáció, lényegesen jobban alkalmazkodnak a társadalmi és gazdasági helyzet változásaihoz. Egy pillanat alatt hagyják el az országot és mennek máshová dolgozni, míg a 40-50 évesekben ez fel sem merül. Úgy szoktam meghatározni a két generáció közti különbséget, hogy a szocializmusban felnőttek világlátásában az a kijelentés manifesztálódik, „ez a mi világunk”. A 80-as nemzedék ugyanezt úgy fogalmazza meg: „ez az én környezetem” és nem törekszik általánosan érvényes tételeket meghatározni. Jellemző példám erre az egyik művészem, Natasa Pavlovszkaja – még nincs 30 éves – sorozata, amely egy olyan városról szól, amit a mi nemzedékünk a vas és acél városának épített, több tízezres lakossal, hatalmas üzemekkel és ami Natasa nemzedékére maradt ebből, azok az elhagyott meddőhányók, az alig járó vonatok, a szomorúan füstölgő gyárkémények. Neki ez a környezet egészen mást jelent, mint az elődöknek, de csak a saját élményei érdeklik. A közeljövőben mire készülsz? Novemberben két kiállítást szeretnék tető alá hozni, a Defo-ban Robitz Anikónak és Péter Ildikónak a fotóiból és a Cseh Centrumban Přečeknek. Nagyon szeretnék összehozni egy tárlatot, ami kortárs iráni fotográfiával foglalkozna, de ez egy távolabbi terv. Előadássorozatot tervezek novemberre a testábrázolás és a globalizáció összefüggéseiről a zsidóság, a kereszténység és az iszlám nézőpontjából. Ha másra nem is lesz jó ez a program, arra mindenképp felhívja a figyelmet, hogy próbáljuk megérteni, hogy a „másik” hogyan olvas képet.