Mi is történik tulajdonképpen egy residency-n? Magunkra maradunk és mélyre ásunk, aktívan ’semmit’ csinálunk, bezáródunk a magányba, a magányunkba, mélyre megyünk, kicsit megőrülünk, új emberekkel találkozunk, akik átmeneti barátaink lesznek, végig járjuk a magány kötelező iskoláit és fázisait, hogy a végén kilépve belőle megszülethessen vagy elkezdődhessen valami.
Neogrády-Kiss Barnabás 2020. októberétől december végéig a stuttgarti Akademie Schloss Solitude rezidens művésze volt. A korona-körülmények közbeavatkozására ezt az időszakot azonban egy kéthetes, teljes elszigeteltségben töltött karantén vezette be: az átmeneti új élettér ajtaja egyből be is záródott az alkotó mögött, aki kénytelen volt berendezkedni ebben a kikényszerített magányban. Az elmúlt lassan két év fényében ez a szituáció mindannyiunk számára ismerős lehet, és stratégiák sorát alakítottuk már ki azokra a helyzetekre, amikor a világ hosszabb-rövidebb ideig falak közé korlátozódik, ezek a falak azonban többnyire a megszokott sajátjaink. A fotóművész Neogrády-Kiss Barnabásnak egy idegen városban, egyedül, meglévő rutinok nélkül kellett megkezdenie az önkéntes elvonulást. A helyzetre adott intuitív reakcióként pedig az alkotó a fényképezőgépet és a régebbi munkáira is jellemző, képeken keresztüli ’önterápiát’ és ’önvizsgálatot’ hívta segítségül. A(z) (ön)fényképezés lett Neogrády-Kiss válasza és mindennapi rituáléja, amely keretet és értelmet adott fizikai bezártságának.
A könyvhöz nem kapunk szöveges támpontot, a fotókon kívül az egyetlen plusz elem a belső borítókon kirajzolódó, az Akademie Schloss Solitude parkját megjelenítő térképrészletek, amelyek keretet adnak a projektnek és kijelölik a térbeli határvonalait. A karantén lejártát követően a tér azonban hiába lépte túl a művész szobájának és stúdiójának a határait, és bővült tovább a kastély parkjáig, mégis olyan mintha továbbra is (és újfent) a művész fejében lennénk. A magány tovább él, a ’szoba’ átköltözött belülre és onnan vetül ki a látszólag szabad terekre; fák, sziklafalak, befagyott tórészletek vagy éppen egy elhagyatottnak tűnő, furcsa téglákkal körberakott teniszpálya képében. A kirajzolódó narratíva is jól illeszkedik erre a zárt, körbejárható térre: nem jutunk el A-ból B-be, ehelyett repetitív gesztusok és képi elemek, konkrét és a könyv vége felé helyenként absztraktabb külső és belső térrészletek és formák vezetik az olvasót. Mintha körbetapogatóznánk ebben az egyedüllétben, aminek időbeli határát az utolsó, havas parkrészletet ábrázoló kép zárja le, utalva az ősz és egyben a rezidencia program végére.
A Solitude projekt túlmutat a vizuális napló műfaján, szándékos gesztusok, képi elemek és kulturális, művészettörténeti referenciák szövik át a sorozatot. A tudatos szerkesztésnek köszönhetően (ami Cséka György nevéhez fűződik) egy dinamikus vizuális ív épül fel a fotókból, mintha egyetlenegy, sokszorosan tagolt mondat lenne, amelybe sokféle előre-, és visszautalás, ismétlődés épült be, helyenként beékelődő zárójeles szünetekkel, az üres, fehér és narancsszínű oldalpárok formájában. Visszatérő elemként van jelen a leveleiket lassan eleresztő fák képe, a kör motívuma, ami hol napszerű színes fényfoltként, hol pedig jógapárnaként vagy pingponglabdaként jelenik meg a könyvben. Tárgyportrékként, magányosan emelődnek ki a vaku fényében a tárgyak, és új-materialista szűrőn keresztül szemlélve szinte életre is kelnek, szereplőkké válnak, helyettesítik az emberi jelenlétet. Szoborrészlet, csomagolóanyag, evőeszköz, fatörzs, szőrcsomó; kisebb-nagyobb részletek, materiális vizuális jegyzetek, amelyekben leképeződik ennek az átmeneti élethelyzetnek a szemlélődése és elhagyatottsága. A kétszer is szereplő almafa egyik fotópárja az egyetlen kép, amely utal a külvilágra és más emberek jelenlétére: egy női kéz nyúl a gyümölcsért, azonban ez a beavatkozás önmagában kevés a magány feloldásához, a mozdulat félúton megakad és visszaterel minket a ’földi’ egyedüllét felé.
A táj,-tér-és tárgyrészleteken túl maga az alkotó alakja az, ami folyamatosan visszatér a könyv képein és a projekt fő összetartó elemévé válik. Neogrády-Kiss Barnabás munkáira alapvetően jellemző, hogy önmagát használja modellként, önvizsgálatot folytat a fényképezésen keresztül, és esetében ténylegesen egyfajta terápiáról beszélhetünk. Korábbi sorozataiban egy betegség utáni fizikai és lelki rehabilitáció folyamatait örökítette meg naplószerű írásával együtt (Megint a fejemben nézelődnek), másik, nemrégiben készült Kettős kötés című, Capa-nagydíjas sorozatában pedig az ennek következtében megváltozott vizuális érzékelését vizsgálta és absztrahálta a fotókon keresztül. A Solitude esetében a terápia indító kulcsszava a magány lett, az egyik legalapvetőbb emberi tapasztalat, ami elől ez esetben a fizikai adottságokból kifolyólag sem volt hova menni. Maradt a szembenézés, amihez a művész tőle nem idegen módon szembe fordította magával a kameráját, ami ezáltal egyfajta rögzítő tükör szerepébe lépett. Ezt követően Neogrády-Kiss játszani kezdett, nem úgy mint egy színész, hanem mint önmaga. Úgy tekintett magára, mint a környezetében fotón rögzített tárgyakra és tájakra, játékos interakcióba lépett önmagával. Efemer szituációkat hozott létre, amelyekről sokszor nem tudjuk megmondani, hol húzódik a játék, a humor és a komoly állítások, a képekben megfogalmazott egyedüllét határa. És talán pont a felvetésben, hogy igazából véve nincs határ, hanem mindegyik egyszerre van jelen, egymásba mosódnak, miközben akaratlanul is számos fotótörténeti előképhez nyúlnak vissza. Ezek közül – a játékosság közös pontját megragadva –, az önmagát munkáiban modellként használó, finn fotóművész, Elina Brotherus újabb, fluxus esemény partitúrákat felhasználó, performanszszerű munkáit emelném be (Règle du jeu, Meaningless Work, The Baldessari Assignments.) Neogrády-Kiss Barnabás képei esetében eljátszhatunk a gondolattal, és megpróbálhatjuk visszafordítva nézni a folyamatot, és elnevezni, partitúrákat írni a művész önkompozíciói mellé. Asztal alól bemutató vagy falról lecsüngő emberi alak (pólóban vagy anélkül), kivetkőzés a természetben, tárgy mögé és közé való el/bebújás, játék lábbal vagy éppen magánnyal.
