Budapest főváros vezetése cikksorozat formájában kezdeményez közös gondolkodást egy lehetséges új, fővárosi, köztéri szobrászati, köztéri művészeti koncepció megalapozására. Az artportal feladatának érzi, hogy a város utcáin, terein látható szobrokról és emlékművekről, az elhelyezésük demokratikus, ugyanakkor szakmai garanciákat is jelentő folyamatáról szóló konstruktív, kritikai párbeszéd platformja legyen – ezért szívesen ad helyet ennek a sorozatnak.
Gy.Németh Erzsébet, humán területekért felelős főpolgármester-helyettes vitaindítójával kezdtük, amely itt olvasható. Wehner Tibor művészettörténész, író cikkében az emlékmű- és szobor “túltermelési válságot” írta le, az okait vizsgálta és javaslatot is tett a felszámolására. Kertész László művészettörténész cikke a köztér funkcióiból, a köztérhasználat és a demokráciahiány összefüggéseiből és az emlékműszobrászat paradoxonából kiindulva fogalmaz meg javaslatokat. Farkas Viola művészettörténész írásában amellett érvel, hogy fel kellene hagyni köztéri emlékművek, szobrok létesítésével Budapesten, és ehelyett a közönség edukációjára, a városlakóval való együttműködésre kellene koncentrálni. Két kurátor, Sárai Vanda és Gadó Flóra cikke a világ több helyén tapasztalható szobordöntések és éles emlékmű-viták kontextusában vizsgálja a hazai helyzetet. Az itt olvasható cikk szerzője P. Szűcs Julianna művészettörténész, a Mozgó Világ főszerkesztője.
A kiválasztott mű nem a legelborzasztóbb, nem a legellenszenvesebb, még csak nem is a legsilányabb. Csak éppen jellemző. Ha úgy képzeljük el a mai magyar köztéri szobrászat körletét, mint egy Bermuda-háromszöget, az efféle produkciók válnak leginkább a rejtélyes örvény tipikus áldozataivá.
Columbo
A Dunakorzó és a Váci utca megújításának keretében 2012-ben írt ki pályázatot az V. kerületi önkormányzat – jóval túlterjeszkedve az adott helyszínen, ezúttal a Falk Miksa utca és a Szent István körút keresztezését kiszemelve – egy Peter Falk megszemélyesítette Columbo portréra, valamint elhíresült basset hound ebének szobrára. (Nem ez volt az egyetlen „kivétel”: Kéthly Anna emlékműve is e szoborállítási boom áldozata az Olimpia téren, továbbá tematikailag ide tartozik a Kossuth téri rekonstrukció és a Szabadság téri emlékmű. Egyik sem függetleníthető a választási évek reprezentációitól,[1] sőt, a dolgokat egységben figyelve, nem függetleníthető a későbbiek során újraemelt Vörös terror áldozatait feltámasztó kompozíciótól és a Trianon emlék-gödörtől sem.)
A Columbo-téma kiválasztása éppen annyira ismerős, mint az a szándék, amelyet leplezni akar. A Nemzeti Színház „szoborparkja” teli van szerepeket megtestesítő színész-plasztikákkal, az ügynököt alakító Timár Józseftől (Párkányi Raab Péter) a Mózest formázó Sinkovits Imréig (Marton László). A kiválasztott szobor utáni években pedig a főváros szinte rendszert csinált a celeb-monumentumok állításából Elvistől (Kutas László műve a Presley parkban) Bud Spencerig (Tasnádi Szandra alkotása a Corvin sétányon). Az úgynevezett „szerethető szobrok” (Rogán Antal terminológiája az avató beszédből[2]) sorozatban állítottak népszerűnek tetsző szobrokat a tömegkultúrán nevelt „utca embere” számára. Az emlékezetpolitika felelősei ugyanis igen fontosnak tartották és tartják ma is, a gondűző plasztikák felállítását, egy színész szobor emlékezetpolitikai szempontból általában problémátlan gesztusnak számít.
Falk témája kicsit bonyolultabb eset. Nem csak a névazonossággal – és eredet-hamisítással – játszó testület ravasz invencióját dicséri ez a színész-szobor, hanem azt az elfedni akaró szándékot is, amellyel a 19. századi ős-liberális és a zsidó emancipáció nyerteseként elhíresült Falk Miksa személyét is sikerült ily módon kiiktatni a kollektív memóriából. (Mintha Szarvas Gábor nyelvészre egy agancsos patás-állat plasztikáját állították volna mementóként.) Valóban, Falk Miksa több rendszer számára sem volt kívánatos hős.[3] S mert többször is gondot okozott, a damnatio memoriae egy populista és valóban szerethető hőst választott helyettesként és „poénból”.
Az igazság-deficit a Columbo-problémának azonban csak az egyik csücske. Szomorúbb az a kvalitás-deficit, ahogyan ez a szobor a témától és a történettől függetlenül egy vizuális kultúrát-ízlést-stílust önkéntelenül dokumentál. Az alkotó, Fekete Géza Dezső helyzetbe hozása önmagában is a NER kultúrpolitikájára jellemző döntés volt. A szobrász a pártállam érett és kései korszakát megbízható kismesterként dolgozta végig: mind autonóm kisplasztikáit, mind kevésszámú alkalmi megbízásait ezidáig gyér figyelem kísérte. Emléktáblák, domborművek, sport-díjként adható figurák jelzik nagy magasságokat nem ostromló életútját, de nem (csak) ezért különbözött a közelmúlt, mindenek előtt a késő-pártállam szobrász-sztárjaitól, Varga Imrétől, Segesdy Györgytől, Kiss Istvántól vagy az igazán jelentős művész-egyéniségektől, Vígh Tamástól, Somogyi Józseftől, Kiss Nagy Andrástól. Fekete megmaradt eredeti mestereinek, a volt római iskolások, a két háború közötti hivatalos művészek modoránál, Antal Károly, Grantner Jenő és a későbbiekben rendszer-kompatibilis Pátzay Pál útmutatásainál. Lázadás-féle avantgárd töltet nyomelemeiben sem volt jelen munkáiban – igaz – ezt tőle nem is várta senki. A pártállam ”rossz kádere” volt, valódi és vélt sértettsége egy engesztelő mű elnyerésére kiválóan alkalmassá tette. A Columbóhoz hasonló méretes – pláne frekventált körzetbe készült – bronz műre nem hivatkozhatott. (Referencia-szobornak viszont kiváló lehetett, hiszen Papp László egész alakos bronz-szobrára ezután gyorsan kapott megbízást.[4])
A római iskolás előképektől Fekete nyilván megtanulhatta a szobor méretezését. Az előkép előképétől pláne, hiszen a hildebrandi újklasszicista kánon szabadba helyezett szobor esetében világosan az 5:4 viszonylatot írta elő, tehát azt a bűvös arányt, hogy a figura szabad szemmel is „több” (magasabb, szélesebb) legyen, mint a valódi emberi test. A szabad levegő ugyanis szinte „fölfalja” az alakot és, ha „élethű” a méretezés, akkor a szobor menthetetlenül kerti törpévé süllyed. Az ember-léptékkel nem foglalkozó utca-szobrászat szándéka e paranccsal azonban nem tud mit kezdeni, mert éppen a deheroizálás, az „emberarcúság”, a „szerethetőség” legolcsóbb változata az igazi cél. Fekete – talán életében először – hangot váltott: a novecentista stílus helyett ezt a panoptikum gyakorlatot próbálta meg, és 1:1 arányt mért a kultikus nyomozó figurájára.[5] Ráadásul kicsit gyengécskén próbálta meg: a hipernaturalista követelménynek a modell esendőséget kifejező görnyedt hát helyett a szálfa-egyenes tartás, az arc szofisztikációval teli cinkos sármja helyett az éltanuló mosoly aligha imitálja az igazi Peter Falk szellemiségét. (A kutya majdnem stimmel, noha többen fókához hasonlatosnak mondják.) Igaz, persze, hogy a befogadó – mint az eredmény mutatja – efféle részletekkel nem törődik. Erre nevelték, erre nevelődött.
A befogadó ugyanis – mindennapi élmény – önfeledten „használja” ezt a szobor-imitációt. A használat ez esetben azt jelenti, hogy átöleli a bronzot, beáll elé, odatereli családját és szelfit készít vele. Az utcaszobor így zárja be fogantatásától utóéletéig a meghúzott kört. A Columbo külsejének inspirációja fotomechanikus (film-kockából vétetett), valamint emlékezete is fotóban él tovább. „A fotók, a valós és a virtuális köztér összefüggésrendszerének átalakulásában ma már természetesen jelennek meg a városmarketing szempontjai. – írja remek tanulmányában Mélyi József[6] – Manapság a világ legtöbb kis- és nagyvárosában azért állítanak jól fotózható szobrokat, hogy azokat fényképezve a helyszín virtuális lájkoltságát, illetve ezen keresztül valós népszerűségét növeljék.”
Összefoglalásképpen: a Columbo-eset tehát egyetlen példában valósítja meg azt a hármas jelenséget, a bevezetőben emlegetett Bermuda-háromszög szituációt, amellyel manapság annyi dolgunk akad.
1. A szoborállítás emlékezetpolitikai hazugságra épül és/vagy antidemokratikus módon, a szubszidiaritás elvét megkerülve kapja helyét az állandó nyilvánosságban.
2. A szobor kiválasztott mestere nem meritum, nem valódi tekintély és nem sűrű-szövésű zsűri-rendszer eredményeképpen kap megbízást, hanem kontraszelektáló rendszer-kompatibilitás alapon.
3. Az alacsonyan tartott és a köznevelésből gyakorlatilag kiiktatott vizuális kultúra – és az arra épülő PC-világ – eleve tartósan leszorítja a köztérrel szemben támasztott igényeket.
1.
„Ez az emlékműszobrászat, úgy ahogy évtizedek óta csinálják, azzal az esztétikán kívüli ideológiával…naturalisztikus alakok szabadba állításával – abszurdum…Amikor minden a fordított logika sorrendje szerint történik, amikor előbb van a kultusz-ideológia, azután valamely emlékmű felállításának kötelességként érzése…akkor az eredménynek mindig és mindenütt ugyanannak kell lennie.”[7] Fülep Lajos váteszi kritikája 1916-ban jelent meg, de úgy vagyunk vele, mint egy-egy Ady-publicisztikával. Megállt a magyar idő. Művészettörténészek sora szemlézte végig, hogy az emlékezetpolitikai plasztikák és a „civil” köztéri szobrászat egyrészt hogyan viszonyult a hazai művészeti kánon elismert minőségéhez, másrészt hogyan viszonyult a nemzetközi gyakorlathoz.[8] Vonatkozott ez az Osztrák-Magyar Monarchia teljesítményeire éppen úgy, mint a két háború közötti korszak hivatalos alkotásaira, a kemény pártállam dokumentumaira éppen úgy, mint a puha diktatúra nyomaira.
A kivételeknek azért jár a tisztelet: Ligeti Miklós Anonymusa akkor is fontos mű marad, ha körlete tele is van a Millennium ma már visszasírt és bocsánatos tévedéseivel. Pátzay Pál 10-es huszárok emlékműve Székesfehérvárott akkor is a legjobb hazai lovas-szobornak számít, ha genetikai rokonságban áll a totalitárius diktatúrák testkultuszt hirdető monumentális alkotásaival. Somogyi József Martinásza Dunaújvárosban akkor is a fizikai munkás őszinte fölmagasztosulását hirdeti, ha a tematikai mondanivalót annak idején párthatározat nyomatékosította. És Varga Imre Károlyi Mihálya akkor is okosan jó szobor marad, ha a NER restaurációs törekvései miatt a hatalom eltávolította és Siófokra száműzte. Ezek azonban kiemelten különleges példák, mindegyik mű árnyékában száz és ezer felejthető, vacak, esetenként szánalmas köztéri alkotás pihen vagy éppen politikai okokból kihűlt a helye, netán karanténba kényszerült.[9]
Hihető lett volna, hogy a rendszerváltás javít az arányon, de a pártállam korábban kezdődő erodálódása miatt a magyar emlékműállítás legpangóbb időszaka volt a jeles dátum előtti és utána következő időszak. 1985 és 2000 között mind mennyiségben, mind minőségben a köztereken zavar uralkodott. Logikus: egy hegemon ideológia, (a munkás-paraszt hatalomé) összeomlását nem követte sem másik új hegemon ideológia (a polgári demokráciáé), sem új közmegegyezésre épülő társadalmi mentalitás (a közösségek önrendelkezési akarata) és még kevésbé követte új stílus- és ízlés-preferencia (a konzervativizmus és a modernizmus békés egymás mellett élése.) A megbízók forráshiányos állapotáról és a zsűri-rendszer szép lassú leépüléséről nem is beszélve.
Kivételek persze ekkor is akadtak: Farkas Ádám pécsi ötvenhatos emlékműve, Lugossy Mária A forradalom lángja (1996), főképpen pedig Jovánovics György 301-es parcellába helyezett „nagy rusztikus köve” (Az 1956-os forradalom mártírjainak emlékműve, 1992) emlékeztetett arra, hogy errefelé a dolgok megváltoztak, vagy legalábbis meg kellett volna változniuk. [10] A tagadás viszonylag gyorsan megszületett, az állítás – legalábbis a szociálliberális kormányzások időszakaiban rendre elmaradt. Vagy, ami még tanulságosabb: a késő-pártállami konvenció kiürült, manierista művekben élt tovább.[11]
Pedig az évtizedforduló, az 1998-2002-es közötti évek termése előre vetítette, vagy vetíthette volna a 2010 után hosszasan berendezkedő új rezsim vonzásait és választásait.[12] A hangvétel még mutált, a jobboldali történelem-képet még vékonyabb kontúrral húzták meg mint manapság, a stáblistában még olyan jelentős mesterek vettek részt, mint Melocco Miklós, Marton László vagy Kő Pál, de a mai helyzet titkát ez a „pre-NER” korszak azért mégis kifecsegte. Ismerete nélkül akkor is nehezebb lenne megérteni a jelent, ha tudható, hogy napjainkban a direkt diktátum szerepét legtöbbször átvállalják a központból irányított intézmények (pl. a Magyar Nemzeti Bank karöltve a Market Zrt-vel) vagy a hatalom-közeli önkormányzatok (pl. Budapest V. és XII. kerülete). A kézi-vezérlésre pedig egyre kevésbé van szükség: az MMA kiépült apparátusa, az EMMI giga-centrumának arctalan hivatalnokai, a Miniszterelnöki Hivatal egyes osztályainak döntései vagy az ad hoc grémiumok (Hauszmann Bizottság, Trianon Emlékév) markánsabb nyomokat hagytak az állandó nyilvánosság világában, mint az első FIDESZ-kormányzat azóta elhunyt legendás megmondó emberei, Fekete György, Kerényi Imre vagy Makovecz Imre.[13] (Az új „megmondó-centrum” a történelem tárgyában a Veritas Intézet főigazgatója, Szakály Sándor, illetve Schmidt Mária, a Terror Házának vezetője, ha eltekintünk attól a tapasztalati ténytől, hogy minden szál végül is Orbán Viktor kezében fut össze. A végrehajtó apparátus azonban széles, egyre szélesebb talpon nyugszik.)
1998 és 2002 között a pártállami idők óta először jelent meg téma-centrikus és a hatalmi központból ajánlott emlékmű-állítási hullám. A hajdani Lenin-Tanácsköztársaság-Felszabadulás szentháromság ikonográfiát országosan kezdte felváltani az ezer évet jelképező új Szent István szobor-állítási láz, csendestársként Árpád vezérrel és egy-egy turullal kombinált téma-ajánlat, amely – legalábbis időlegesen – háttérbe szorította az olykor elő-előkerülő Horthy-kultuszt vagy a neo-turanizmus új formáit, a vér genezisén alapuló – és az akkori Jobbik ideológiáját kifejező – ősmagyar szimbolikát.
1956 monumentumai[14] a rendszerváltástól kezdve ugyan szép számban készültek, hiszen valamennyi erő fontosnak tartotta akkor még, hogy a pártok által szabdalt politikai mezőt, a Magyar Köztársaságot egy közös hit, egy közös eszme, egy közös történelmi szimbólum megjelenítse – a Munkáspártot kivéve ebben valamennyi tömörülés partnernek is bizonyult –, de a későbbi történések fényében kiderült, hogy a mélyen megosztott ország ötvenhat-élménye éppen annyiféle volt, ahány artikulálódott erő a centrum elfoglalására törekedett. 2006-ban a téma csúcsra járt és csúcsra is jutott.[15] A hatvanadik évforduló számban ugyan sokszoros emléket hagyott hátra, de a megváltozott politikai klíma jelzi a megváltozott ikonográfiát. Az obligát lukas zászló mellett és előtt egyre többször tűnt föl az ismeretlen „pesti srác”, mint a forradalom dezideologizált jelképe.[16]
Nem is ez volt a cél. 2010-től a nyilvános tér, legalábbis, ami az emlékezetpolitikai monumentumokat illeti, immár nem akart közmegegyezésre építeni, és homlok-egyenesen szembe ment, nem csak a hazai baloldal, de a liberális történelem-felfogás kánonjával is. Ide tartozik Károlyi Mihály és Lukács György szobrainak sikeres eltávolítása, de a sikertelen állítási kísérletek is tanulságosak. Prohászka Ottokár XIII. kerületi vagy Hóman Bálint székesfehérvári szobrai ellen erőteljesebben léptek föl a nemzetközi szervezetek vagy éppen a tüntető lakosság, karöltve némely önkormányzattal. A parlamenti ellenzék a biztos kétharmad ellenében sokat tenni nem tudott. [17]
Csata csatát követett és követ azóta is. A Kossuth téri rekonstrukció nem csak arról hírhedett el, hogy gyönyörű ép hársfák és platánjuharok tucatjai estek az új térkövezési trend áldozatául, hanem hogy Tisza István kiüthette Károlyi Mihályt, s hogy a Vörös Terror áldozatainak posztamensre állított katafalkja egészen a 2-es villamos végállomásáig sodorhatta Nagy Imrét.[18]
A máig tartó harc, a megosztott múltértelmezés archetipikus példája A német megszállás áldozatainak emlékműve. Az artportalon erről sokat írtak. A mi szempontunkból azért számít tanulságos esetnek, és a „Bermuda-háromszög”-allegória 1.-es számú illusztrációjának, mert itt érhető tetten leglátványosabban a szoborállító hatóság és a „megajándékozott közösség”, valamint az oktrojált történelem és a közösség megélt történelmi élménye között tátongó szakadék. Az Eleven Emlékmű Csoport tevékenysége ezért válhatott mozgalommá, napjaink egyik legjellemzőbb és legsikeresebb protestáló kulturális akció-sorozatává.[19]
2.
Nem kerülhetjük meg napjaink magyar köztéri szobrászatának minőségét vizsgálva, hogy milyen típusú stílus került a köztereken uralkodó helyzetbe, másképpen, hogy milyen típusú ízlés vált dominánssá? Száz év magyar (főképpen budapesti) köztéri szobrászatának sommás összképe alapján megfigyelhető, hogy valamennyi történeti-politikai korszak kitermelt egy vitathatatlan főszereplőt és szorosan mellette – kissé alárendeltebb szerepben – egy másik személyiséget, egy Doppelgängert. A dualizmus korának első számú hőse Zala György volt, uralkodó pozíciójától szinte alig elmaradva Stróbl Alajos (noha más-más pártszíneket képviseltek.) A Horthy-korszak legméltányoltabb figurája Szentgyörgyi István volt, de szorosan a nyomában haladt Ohmann Béla (noha egyikük inkább a klebelsbergi, másikuk a hómani világnézetet képviselte.) A korai pártállam eminensének vitathatatlan címére Kisfaludi-Strobl Zsigmond pályázott, de Mikus Sándor csak mennyiségben maradt mögötte (noha egyikük a „folytonosságot”, másikuk a vérbeli szocreált képviselte). A kései pártállam hőse egyértelműen Varga Imre lett, bár sokat teljesített Kiss István is (noha egyikük inkább az értelmiségi karaktert hozta, másikuk a munkásból lett művész szerepét alakította.)
Szó volt feljebb az „átmeneti évekről”, arról az időről, amelyben a gyér műszám miatt eleve nehézségbe ütközik a főszereplő megnevezése. Többszereplős volt a színpad. Volt ugyanis egy „Szervátiusz-vonal” MDF-színekben, egy „Jovánovics-vonal” SZDSZ-közelségben, és voltak a „szocik”, leragadva a „Varga-vonalnál”. A vonalakat inkább szaggatottan húzták, mert sok mű a terv szintjén megrekedt.
Nemcsak három politikai formáció volt ez, hanem három egyidejűleg érvényesülő reprezentációs stílus is. Az elsőre a pátosz és a stilizált múlt megidézésének szándéka volt a jellemző.[20] A másodikra a karakteres innováció és nyugatos szabadulás a köztéri szobrászat hagyományos kereteitől.[21] A harmadik stílus ismérve egy unos untig ismételt deheroizáló modor, amely félénken megrekedt a pop arttal bővített „humanisztikus” naturalizmus szintjén.[22]
Egy választást egyszer kell csak megnyerni, de akkor nagyon”[23] – a szállóigévé vált miniszterelnöki mondás lefordítható az élet szinte minden területére. A mai magyar köztéri szobrászatéra is.
A szobor-kataszter ismeretében nyomaiban fellelhető ugyan a köztéri szobrászat innovatív vonulata (emlékezetpolitikai témában kevésbé, „civil” közegben gyakrabban), de szemben a nyugat-, sőt közép-európai párhuzamokkal – vagy kivételezett rendhagyó eseteknek számítanak,[24] vagy a hangsúlytalan elhelyezés miatt belevesznek az utcai forgatagba.[25]
A NER kísérletezett a Varga-vonallal is, mint ahogy a nemrég elhunyt mester maga is próbálkozott az új rendszer számára elfogadhatóvá válni kései, egyházi és történelmi tárgyú műveivel. Más kérdés, hogy ez a rafináltan bonyolult plasztikai nyelv megismételhető-e más mester keze nyomán, s alkalmassá tehető-e NER mondanivaló hordozására? A „nem alkalmas” állításra akad egy tanulságos példa. Stremeny Géza Gróf Bethlen István szobra a budai Szent György téren[26] azon kívül, hogy már-már a plágium szintjén másolta a kellemetlenné vált Károlyi szobor kompozícióját, a stílus lényegéből nem értett meg semmit. A mímelt ácsolt kapu itt csak arra szolgált, hogy kiemelje a gróf jól szabott gérokkját, elegáns sétapálcáját és élére vasalt nadrágját, a Varga által képviselt „emberarcú” történelmi szereplőből nem maradt semmi, próbababa lett egy beton-kirakatban.
A preferált új köztéri stílus nem is haladt ezen az úton, mint ahogy nem haladt (egyelőre és a fővárosban) sem a népi monumentalitás, sem az eurokonform útvonalon sem.
Mintha az új stílusválasztás mögött is közvéleménykutatók állnának, akik tömegkulturális ismeretekben tájékozottan és a piaci kommerszben járatosan válogatnának a lehetséges kínálatból.
A NER közterületi stílusa – legalábbis napjainkig – nem hasonlít semmi eddigi totalitárius diktatúra vagy tekintélyelvű társadalom vizuális produkciójához. Amely művek távolról mégis emlékeztettek ilyesmire, azok vagy régi iskolákon edzett magányos művek maradtak, (lásd Melocco Miklós korábban készült Szent Istvánját) vagy monumentális művészettörténeti rekonstrukciók lettek (lásd az újragondolt Kossuth teret). Az új stílus az új populáris tömegízlést tükrözi, legalábbis a szponzorok reménye szerint.
3.
A szakmai közvéleményt nagyrészt megkerülő és a minőségi tekintélyt úgyszintén kikapcsoló tömeg-kulturális igény leginkább három fajta köztéri szobor-típusban talál itt és most önmagára. „A tömegeknek tetszik” alapon ez a látszat-demokrácia hasonlatos ahhoz a nemzeti konzultációnak nevezett gyakorlathoz, amely sem intézményi garanciát, sem professzionális tudást nem mellékel kérdőíveihez.
Ha már a Columbo-példával kezdtük, maradjunk is e legegyszerűbb „népszerű” típusnál, a panoptikum karakterű plasztikai megoldásoknál. Nem csak a politikailag közömbös utcaszobrok tartoznak ide.[27] Az archetípust minden bizonnyal Ronald Reagan Szabadság téri emlékműve teremtette meg[28], de ezt a modort alkalmazzák, valahányszor a politikai szféra beemelésre alkalmasnak talál egy rehabilitálandó személyiséget, főképpen a két világháború közötti időből.[29] Ismertető jegyeik a formai hasonlóság (Bud Spencer esetében még az sem), a kiegészítő divat-kellékek (kitüntetések, hajtókák, feltűnő kalapok) hangsúlyozása, továbbá a kritikai ábrázolás, a háromdimenziós jellem, a reflexivitásra törekvés teljes hiánya.[30]
Jól megfigyelhető csoportot képez az az iparművész-erényeket felvillantó köztéri mű, amelynek leginvenciózusabb mestere Szőke Gábor Miklós. A Groupama Aréna előtt felállított, acél-lemezekből összeszerelt sas-szobra koncepcióban nem különbözik azoktól a gigászi méretű és legó-elemekből összeállított állat- és mesefiguráktól, amelyek reklám célokból készültek egy-egy jelesebb üzlet előtt.[31] E pénzben igen költséges, esztétikai értékében igen olcsó,[32] ügyes kezet és jó merkantil érzéket dicsérő alkotások mégsem a legfájdalmasabb minőségi sebek ma itthon, s főképp Budapesten.
Jobb híján „fantasy-plasztikának” nevezhető egy műcsoport, amely radikálisan szakít ugyan a magyar szobrászati hagyományok mind klasszikus, mind avantgárd vonulatával, de annál inkább számít a képregényekre, a fröccsöntött ajándéktárgyakra és a tetoválás-mintákra támaszkodó szubkulturális igényre és ízlésre. Mint a lexikon írja, „az 1970-es években induló szerepjáték-ipar jelentősen hozzájárult, hogy a műfajba tömegek érdeklődését bevonva” váljék érdekeltté abban, hogy a köztéri alkotás – akár fájdalmasan kontár bóvli, akár ravaszabb giccs eszközök felhasználásával – bármi áron megszerezze a „nézőszámban” is mérhető financiális népszerűséget. (Fényévekre kerülünk az „ősbűn” kvalitásos előképeitől, irodalomban a Gyűrűk urától vagy a Harry Pottertől, képzőművészetben Boris Vallejótól vagy Ilja Glazunovtól, mint ahogy Richard Wagner sem tehető felelőssé a Harmadik Birodalom iránta érzett vonzalmai miatt, de a tény, azért tény marad.)
Valószínűleg az idesorolható példák száma lehetne a legbővebb, de ezúttal elég talán két „mester” nevét, és Budapestre mért produkcióját fölemlíteni. Párkányi Raáb Péterről már volt szó. A német megszállás áldozatainak emlékművéről a szakirodalom főképp a politikai hazugságot és az otromba elhelyezést szokta kiemelni. Pedig legalább annyira figyelemre méltó az alakábrázolások szépség-iparból ismerős fazonja és a kompozíció revű-fináléra hajazó elrendezése. A Szabadság téri emlékmű persze nem előzmény nélküli: Solti György szobra[33] már előrevetítette azt a gátlásoktól megszabaduló lidérces hatásvadászatot, amely komikumba fordulna, ha nem jelezné a kulturális közállapotok tragikus színvonalát.
A másik fantasy-példa művészi színvonala még alsóbb szintet ostromol. R. Törley Mária Sissi-szobra – magán közvélemény-kutatásom szerint – a Budapesten felállított legszégyenletesebb minőségű szobornak minősíthető munka. Meghívásos alapon, zsűri nélkül, a szakma teljes megkerülésével állították a Madách tér közepére.[34] E felnagyított nipp bájtalan külsejénél, környezetére fittyet hányó posztamensénél csak funkciója értelmetlenebb. Ha valahová, hát a buli-negyeddé avanzsált Erzsébetváros kapujába, az Örkény Színház és az Atlantisz Könyvesbolt szomszédságába illett volna egy szofisztikált megoldású, viselkedni tudó, értelmiségi karakterű szobor. Persze azt tették volna leghelyesebben a döntnökök, ha nem állítanak föl semmit.
Megoldási javaslat
A SEMMI-ről szólna a befejezés. Az artportal több írása is pedzegeti a szoborállítási moratóriumot, az eltávolítás tapintatos, olykor tapintatlanabb formáit, és általában a megszabadulást a sem politikailag, sem esztétikailag nem kívánatos művektől.
A közelmúlt magyar történelme ismer robbantást, ledöntést, eltávolítást, megcsonkítást, szoborparkot. Valamennyi akció egy adott új uralom totalitásától avagy mérsékeltebb karakterétől függött. Mi sem rendelkezünk a jövőbe látás képességével, nem tudhatjuk, hogy a jelenlegi rezsim vége szelíden vagy erőszakosabb úton következik-e be, hogy a jövő nagyvonalúságot avagy intoleranciát mutat-e majd a hátrahagyott emlékek ügyében.
Én kombinált módszert javaslok.
1. Szoborállítási moratóriumot egészen addig, ameddig egy közbizalmat élvező szakmai-társadalmi zsűri konszenzusos alapon nem áll fel és nem szerzi meg a működéséhez szükséges köz-tekintélyt.
2. A közérzékenységet leginkább sértő műveket (A német megszállás áldozatainak emlékműve, a XII. kerületi Turul (ebben az írásban nem volt róla szó, beszélt róla több kolléga) valóban el kell távolítani.
3. A nagy projektekkel (Kossuth tér, Budai vár) nincs mit tenni, ezek inkább építészeti problémák. Mementóként kifejezik majd az Orbán-korszak lényegét.
4. Ám van egy környezetszennyező műcsoport, amely elsősorban nem politikailag, nem társadalmilag, hanem ízléstelenségében, pazarlásban, kulturálatlanságban rongálja majd az utókor ítélőképességét. A bevezetőben emlegetett Bermuda-háromszögben leginkább ez a – legnépesebb – műcsoport süllyedt el, süllyed majd el.
Hadd éljek egy szürreális képzavarral. E műcsoportot a helyén kell hagyni, átengedni az enyészetnek, körülötte fákat kell ültetni, felszínét vadszőlővel, repkénnyel, borostyánnal befuttatni. Biztosítani kell számukra a süllyedést szárazföldi körülmények között.
[1] P. Szűcs Julianna: Alcsút Lipóciában (In. Nagytotál, Balassi 2019 212-222)
[2] Szoborban az igazság. Irodalmi Jelen, 2015. máj. 11
[3] A róla 1911-ben elnevezett utcát 1943 árjásítási hullámában Juhász Andorról nevezték el, a koalíciós idők 1945-től a Falk nevet visszaadta, de 1953-ban az új éberség jegyében ezúttal a polgári hagyományok miatt nem tűrhette a táblát és Néphadsereg utcává változtatta a helynevet. A rendszerváltás „kárpótlási kampánya” Falkot rehabilitálta és visszakapta utcanevét.
[4] Felavatva 2017. március 28-án, a XII. kerület Csörsz utca és Gesztenyés kert sarkán.
[5] A kompozíció arányain valamit javít – és igazi humort csempész a produkcióba a Columbo szomszédságába helyezett Öngyilkos Mókus, Kolodko Mihály kárpát-aljai művész remek miniatűr-plasztikája.
[6] Mélyi József: A zsánerszobrok mágiája. (In: Kihívások és lehetőségek a kortárs köztéri szobrászatban. PTE Művészeti Kar Képzőművészeti Intézet Szobrászati Tanszék konferenciája Pécs, 2015 97-108.
[7] Fülep Lajos: Az Erzsébet-szobor pályázata. (In: Cikkek és tanulmányok, Magvető, Budapest, 1974. 588.
[8] Kovács Péter, Prohászka László, Pótó János és Boros Géza idevágó tanulmányaira érdemes a figyelmet felhívni
[9] A szoborparkot Budapest XXII. Kerületében, Nagytétényben 1993-ban Eleőd Ákos tervei szerint valósították meg. Bővítése elmaradt.
[10] Az utóbbi két mű viszontagságos utóélete tanú arra is, hogy az új hangvétel mennyire nehezen integrálódott a kor közéletébe. Jovánovics művének körletét már az avatása után is székely kopjafákkal ellensúlyozták a modernizmust el nem viselők. Lugossy kompozícióját pedig eltávolították a rekonstrukció során a Kossuth térről, mint „autenticitást sértő” elemet.
[11] Két jellemző példa: Ortutay Tamás József Attila emlékműve Balatonszárszón és – a politikailag igazságtalan utóélet ellenére is – Varga Tamás Nagy Imre szobra a Kossuth téren. (Ma már a Jászai Mari téren.)
[12] Lásd részletesebben P. Szűcs Julianna: A deheroizációtól a reheroizációig. In: Kicsomagolás. Budapest, Jószöveg 117-127
[13] Elvileg a bírálati rendszer ma is a Budapest Galéria fennhatósága alá tartozó zsűriken alapszik (budapestgaleria.hu/birálati-munka), de gyakorlatilag bárki bármikor pályázat nélkül is megbízáshoz juthat a kapcsolati tőke függvényében.
[14] Boros Géza: Emlékművek ’56-nak. Budapest, 1997 Ötvenhatos Intézet
[15] P. Szűcs Julianna: Két emlékmű – két világ. 1956 új díszleteiről. In: Kicsomagolás 153-156 Rajk László veszprémi emlékműve kivétel, de olyan kivétel, amelyet megszületése után a város vezetése el is távolított.
[16] A legriasztóbb példa a 2016. október 23-án Németh Szilárd által fölavatott Pesti srác, Juha Richárd Attila alkotása.
[17] Hvg.hu 2012. jún. 28. Megnyugodhatott az önkormányzat.
Népszava 2015. dec. 11. Hóman-szobor: már Székesfehérvár sem akarja.
[18] Tapintatosabbra sikeredett a József Attila helyére belovagoló Andrássy Gyula gróf. Egyrészt, mert hajdani eltávolítását sem politikai okok indokolták, másrészt mert a költő a „rakodópart alsó kövén” ülve voltaképpen jó helyre került.
[19] Eleven Emlékmű proteszt mozgalmat 2014 januárjában hozta létre Sebő Gábor, Magyar Fruzsina és Zoltai Andrea eredeti elnevezésében Tiszta emlékezet címen
[20] Szervátiusz Szabó Dezsője jó példa erre, de idetartozik pl. Kő Pál szintén gellérthegyi Szent István szobra is.
[21] Jovánovics Corvinus Egyetemet díszítő plasztikája fejezi ki ezt a szándékot, de a legsikeresebb művet a mester öntvény receptúrájának legügyesebb megértője, Pauer Gyula alkotta a Duna-parti cipőkkel.
[22] Varga Imre Wallenbergje tartozik e rubrikába, de a művész követője is szépen érvényesült: Marton László Kiskirálynője a Dunakorzón a később elszaporodó utcaszobrok legidősebbje.
[23] Orbán Viktor 2007-es tusványosi beszédéből. Index 2007 júl. 21.
[24] F. Kovács Attila Vasfüggönye nem csak azért különös példa, mert még a korszak előtt, a készülődő új hatalom aktivista korszakában készült, hanem mert a mögötte álló Terror Házával a művész eleve bizalmat szerzett az „anti-baloldali” modernizmus gyakorlásának jogára.
[25] Kelemen Zénó Holokauszt emlékműve (Élet menete) az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lehangoló példa. Finomsága ellenére funkciót vesztett: inkább kerti plasztika, semmint történelmi mementó hatású.
[26] Felavatva 2013-ban.
[27] Feltétlenül megemlítendő a Pál utcai fiúk szobra, Szanyi Péter munkája a Práter utcában, felavatva 2007 szept. 28. Rikkancs, Szőke Lajos munkája a Hild téren, felavatva 2012 szept. 27., Kutyás lány, Raffay Dávid munkája a Vigadó téren, felállítva 2007
[28] Máté István munkája, felavatva 2011 jún. 29.
[29] A NER első periódusában sorozatban készültek, ide tartozik például R. Törley Mária két munkája: Tormay Cécile a Gyulay Pál utcában 2012-ből és Herczeg Ferenc badacsonytördemici szobra 2013-ból. A Szabadság téri Hazatérés templomában – félig kint – félig bent – felállított Horthy Miklós mellszobor mestere ismeretlen, de stílusa ismerős. Vorosilovtól Rákosi Mátyásig e manírban mintázták nálunk (is) a büsztöket.
[30] Pedig lett volna nyugat-európai példa bőven, elég csak Ivor Robert Johns 1973-ban felállított méltán népszerű londoni Churchill emlékművére, vagy Robert Thomas 1987-ben felállított kitűnő cardiffi Bevan szobrára hivatkozni. Mindenesetre tény, hogy finom irónia az emlékműplasztikában nálunk még nem valósult meg soha.
[31] A sokat foglalkoztatott Szőke a 2016-ban felállított Fradi Sas előtt már 2013-ban Kazincbarcikát díszítette Unikornisával. A ferencvárosi példát pedig átvette az USA is: az Atlanta Falcon 2019-ben repült föl. Legújabb budapesti létesítménye a Repülő puli (2020) a Rökk Szilárd utcában.
[32] Lábjegyzetben érdemes csak említeni a legkevésbé invenciózus, ám annál zavaróbb művet, Mihály Gábor 2017 febr. 19.-én felavatott Olimpiai ötkarika „plasztikáját”, amely az olimpiai eszmével homlokegyenesen ellentétes trikolórban feszít a képviselő ház közelében.
[33] Felavatva a Liszt Ferenc téren, 2013. okt. 22.
[34] Felavatva 2018. nov. 15. Negatív minősítésben a 24.hu portál vezet, többször is visszatértek a témára. Különösen kiemelendő Vincze Miklós írása: Harmadrendű szobrok tömegei lepték el az országot. 2019. jan. 6.
A cikksorozat Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának támogatásával jelenik meg.