Képzőművészeti Egyeztető Fórum, február 7., Bp., Jurányi Pordukciós Közösségi Inkubátor Ház
Kicsit, mint 1989-ben… – hallom valahonnan a hátam mögül a Képzőművészeti Egyeztető Fórum nézőterén. Azaz, nincs is nézőtér és küzdőtér február 7-én, itt a Jurányiban, hanem inkább „gyűlés“ van, és aki 89-et emlegeti, annak lehet némi igaza. A város másik felén, a MÜSZI-ben a rockzenészek tartottak hasonló fórumot egy-két napja, az asztaluk mögül nehezen kiszálló irodalmárok pedig éppen szervezik a magukét.
Ezt a fórumot itt a Szabad Művészek (SZM) tagjai kezdeményezték, az a csoportosulás, amely az MMA (Magyar Művészeti Akadémia) elleni tiltakozásaival jelentkezett decemberben, ám most valamiért úgy érezte, hogy a művészeti szakmák helyzetéről, a hazai kulturális politikáról is el kellene gondolkodnia, javaslatokat fogalmazva meg és egyben kiszélesítve a platformot. Valószínűleg azért, mert e pillanatban a szóban forgó szakmák körül semmi sincs rendben.
Muzeológusok, kurátorok, képzőművészek, tanárok, diákok, közgyűjteményi dolgozók, újságírók ülnek itt, és nem tudni, itt ülnének-e, ha Rockenbauer Zoltán egykori kultuszminiszter (ilyen poszt ma már nincs), majd L.Simon László államtitkár nem hajítja be a méditérbe a kérdést: pályáztatás, vagy kinevezés? Koncepciójuk nem volt, csak fellőtt petárda – manapság így megy ez–, aztán majd kiderül, lesz-e belőle Mars-program.
Rockenbauer civilként töprengett el a dolgon a Műcsarnok-beli előadásában, s fejében talán André Malraux, egykori francia kultuszminiszter járhatott. De hol van most efféle kvalitás? A hazai kultpol és különösen az MMA láttán legfeljebb Köpeczi Bélát emlegethetnék. L.Simon fejében nem tudjuk, ki, vagy mi járt, mindenesetre az ÉS-ben pontosította hanyag blog-felvetését, a szokásos hangnemében (afféle ál-fortyogás ez: nem értem, hogy mit értenek félre folyton rajtam) és természetesen nem dobná szemétdombra a pályáztatás gyakorlatát, csak éppen nem vetné el a hosszabbításos, kinevezős praxisokat sem, alapos szakmai teljesítményértékeléssel és kellő transzaparenciával.
Az SZM fórumának felkért hozzászólói Frazon Zsófia muzeológus (Magyar Néprajzi Múzeum, MNM), Mélyi József kritikus, Erőss Nikolett kurátor és Wessely Anna szociológus voltak, a vitaalap pedig az SZM javaslatcsomagja, amely egy szigorú protokollt próbálna a kultúrpolitikusok kezébe adni, hogy miként is kellene lefuttatniuk a pályázatokat. A szövegtől azonban elkanyarodott a fórum, mert sok alapvető elv is tisztázásra vár.
Frazon Zsófia az „idő, a transzparencia és a dialógus“ fogalmait járta körül hajszálpontos szövegében, hiszen ezzel a hárommal nem tud mit kezdeni a jelenlegi gyakorlat. Az MNM igazgatói pályázatának esetét hozta fel, ahol pár nap alatt futott le a döntési procedúra és az intézményben dolgozók sem tudhattak semmit a folyamatról. Azaz se idő, se átláthatóság, se dialógus. Egyben pedig különbséget tett az intézménytípusok között: más egy színház és más egy múzeum, ez utóbbiban a tárgyak és az emberek nemigen cserélhetők le, mert a gyűjteményhez tapadt tudás válna láthatatlanná ezzel.
Mélyi József a gazdag szomszéd, Ausztria példáján mutatta be, hogy sehol sem problémátlan a pályázati rendszerek gyakorlata, s ott is mutyikkal terhelt olykor. (Tényleg, nem egy ország voltunk valaha?) Épp azon az országén, ahonnan komoly figyelmeztetést kapott most a magyar kultpol, a bécsi kulturális elit néhány világhírű képviselője írt kőkemény leveleket Balog Zoltán miniszternek, aki talán megilletődött, hogy Nobel-díjas is akad köztük, vagy nem tud mit mondani, mindenesetre egy hete hallgat. Mélyi szerint idehaza számos előfeltétel hiányzik még a korrekt protokollok kidolgozása előtt. Mint mondta, a kulturális politikának (ha létezik egyáltalán) nincs hitele. A döntések nem illeszkednek semmilyen perspektívába. S hiányzik a bizalom. Egy „érzékeny, flexibilis rendszer“ körvonalait vázolta fel: „a pályázat és a kinevezés között választhasson a fenntartó, legyen követelményminimum és szakmai koncepció, nemzetközi szereplők is kinevezhetők legyenek, meghosszabbítható legyen a hivatalban lévő igazgatók mandátuma“
Wessely Anna elvben egyet tudna érteni L.Simon felvetésével, hiszen, „ha politikai kinevezettekkel kell számolni, akkor ez legyen nyilvánvaló“. Az SZM javaslatait bürokratikusnak érzi, az egész folyamatot lazábbnak képzelné. Nem veti el sem a pályáztatást, sem a kinevezést, de koncepciók gyártása helyett el tudná képzelni, hogy egy jelölt egy korábbi sikeres projektjét mutassa be.
Erőss Nikolett, noha időszerűnek nevezte, keményen bírálta az SZM javaslatait: felhívta a figyelmet, egyelőre az sem tisztázott, kinek a nevében beszél az SZM. Ki a szakma? Egyben pedig rámutatott, szakmai önismeret, öntudat és valós képviselet híján ez a terület kiszolgáltatott volt az elmúlt két évtizedben s ma is az. Ami a felmerülő javaslatokat illeti, a pályázatot, mint formát, mint a demokratikus gyakorlat garanciáját, úgy tűnt, mindenki megőrzendőnek gondolja. A korrekt szakmai grémiumok, az átláthatóság, a dialógus, a verseny, a nemzetközi nyitottság szempontjait, valamint az intézményvezetői teljesítmény-értékelést szintén. Az egyeztető fórum a konkrét szöveggyártás helyett alapelvek megfogalmazása felé ment el – s ez valószínűleg helyes is volt.
Egyre többen érzik: tisztázni kell, s egyben előlről kezdeni újra mindent. Bozóki András – az utolsó olyan kulturális miniszter, akinek a döntéseiben volt perspektíva – az ÉS-ben érvelt a pályázati rendszer védelmében. Schilling Árpád (Krétakör) hosszú cikkben tárgyalja ugyanott, mik volnának egy európai mércével is mérhető pályázati szisztéma elemei. Nem mellesleg olyan fogalmakat is behoz, amelyekről az EMMI környékén nincs felelős ember, aki hallott volna harangozni, ilyen például a fenntartó pontos víziója arról, hogy mit vár egy intézménytől. A helyi közösségek igényeinek ismerete. Vagy a közönséggel való párbeszéd, a nekik történő elszámolás.
Alapelvek, sarokpontok, éppen a szakmai önismeret, öntudat és képviselet érdekében. Nem tudni ugyanis, ki számára is íródnának most protokollok és szövegek? Nem csak azért kérdés ez, mert az EMMI még Nobel-díjasokra sem reagál, nemhogy a Szabad Művészekre. Hanem inkább az idő miatt. Ha ugyanis 2014-ben új kormányzat lesz, a jelenlegi kulturális vezetés úgyis veszi a kalapját, a suszterek visszatalálnak a kaptafához. Ha pedig ez a garnitúra marad? Akkor a kulturális területet jónéhány évre befedi a hó. Sokak szerint akkor nem azon kell majd gondolkodni, mi legyen az intézményekkel, hanem alternatív intézmények létrehozásán kell munkálkodni. Valahogy úgy, mint az 1989 előtti években.
A fórum a Ustream-en:
