Anyag és fény – Jean Fautrier életmű-kiállítása
Musée d’Art Moderne, Párizs, május 20-ig
Amikor a párizsi Musée d’Art Moderne bejáratánál arra vártam, hogy kinyisson a múzeum és megnézhessem Jean Fautrier kiállítását, egy szimpatikus, velem egyidős férfi megkérdezte tőlem, miért is szeretném megismerni a francia képzőművészet történetében sok vitát és szembenállást kiváltott, magányos és talányos művész képeit. Azt válaszoltam, pont arra lennék kíváncsi, hogy miért támadták annyit stílusát, festészeti technikáját, sehová sem sorolható látásmódját. A kérdező ezek után bemutatkozott: Dominique Fautrier vagyok, a művész fia – mondotta és felajánlotta, hogy végigkalauzol a kiállításon. (Később a katalógusban olvastam, hogy a kurátorok külön köszönetet mondtak neki a tárlat létrehozásához, a magántulajdonban lévő képek kölcsönzéséhez nyújtott nélkülözhetetlen segítségéért.) Nála autentikusabb vezetőt tehát keresve sem találhattam volna.
Dominique elmondta, hogy az 1964-es és az 1983-as életmű-kiállítások után ez valójában már Fautrier harmadik – igaz, minden eddiginél nagyobb – retrospektív tárlata. A művész korábbi kiállításait a kritikusok fanyalgással, a kisszámú, de értő közönség viszont nagy lelkesedéssel fogadta. Mintha Fautrier függetlensége, festészetének szuggesztivitása, technikai megoldásainak szokatlansága értőbb és befogadóbb közegre talált volna az előítéletektől mentes látogatók között, mint a művészettörténeti kategóriákat adottnak tekintő kritikusok körében. Az 1898-ban Párizsban született Fautrier szétesett családja miatt Írországba került a nagyanyjához, és a szeretetnélküliség egész életére kihatott. Kiváló rajzkészsége révén a Royal Academy of Arts hallgatója lett, de nagyanyja halála után félbehagyta tanulmányait, és hazafias érzelmeitől vezérelve francia katonaként hadba vonult. Nem sokkal később súlyos harcigáz-mérgezést szenvedett, és évekig szanatóriumi ápolásra szorult.
Ekkor kezdett festeni; korai, az 1920-as évek elején készített képei még sötét tónusú, a német expresszionizmus stílusjegyeit utánzó, a modellek csúnyaságát keserűen-gúnyosan eltúlzó portrék. Nagy változást hozott életében, hogy 1923-ban beleszeretett egyik modelljébe, és merőben szokatlan akt-képekkel lépett nyilvánosság elé.
„Úgy éreztem, a kubizmus már befejezett dolog, és a szürrealizmus, bár manapság még divatos, szintén túlhaladott ügy”, írta 1925-ben.
Fekete korszakának aktjain a test csak jelzésszerű, a kidolgozatlan és szintén fekete háttértől tömbszerűen válik el, mint egy legördülő szikla. A kor nagy galériásai, Bernheim, Zborowski, Paul Guillaume felfigyeltek Fautrier képeire, és műveit Modigliani, Kiesling és Soutine műveivel együtt állították ki, jelentős sikert aratva a látogatók között. Ennek a sikeres időszaknak vetett véget a gazdasági válság és az összeomló műkereskedelem, így Fautrier súlyos megélhetési gondokkal szembesült. Miután még a Dante Isteni színjátékához készített illusztrációit is visszautasította a Gallimard kiadó, drasztikus döntésre szánta el magát: felhagyott a festészettel.
Síoktató állást és szálloda-menedzselést vállalt az Alpokban és csak 1939-ben tért vissza, művészeti kontinuitásától megfosztva, Párizsba, ahol korábbi sikereit már régen elfelejtették. Először könyvillusztrációkat készített, majd 1940-től vett ismét festőszerszámot a kezébe. Nem ecsetet, mert új technikája vastag sárgásfehér vagy halványzöld gipszből készített alapozás után spatulával rétegszerűen felvitt, kevert színek egymásra helyezéséből állt. Kisméretű képei papírra készültek, majd vászonra ragasztotta őket. Nem tárgyakat vagy testeket festett – jóllehet ezek szolgáltak csendéleteinek és aktjainak témájául – hanem azt az érzést, melyet benne a tárgy, vagy a test látványa keltett.
„A kép tárgyát, legyen az élő vagy élettelen, nem a látványa testesíti meg, hanem az, ahogyan a fény, az anyag és a szín kölcsönhatásában az adott pillanatban megjelenik” – vallotta.
Termékeny periódusába közbeszólt a történelem: csakhamar a párizsi Gestapo vallatószobájában találta magát, miután az ellenállásban való részvételéért letartóztatták, és csak brutális kihallgatások és vallatások után szabadult. Ezekből a szörnyű megpróbáltatásaiból építette aztán fel a Foglyok (Otages) című sorozatát, amelyben a szenvedéstől eltorzult arcokat is csak pasztellszínű foltként, az élet és halál közötti vékony mezsgyén lebegő ködként formálta meg. Röviddel a háború befejezése után, 1945 őszén, az Otages-sorozatból a műkritikus Michel Ragon kezdeményezésére nagy sikerű kiállítást rendeztek a párizsi René Drouin Galériában. Ezzel, közel két évtizedes pauza után Fautrier ismét a francia képzőművészeti élet szereplőjévé vált. Elnagyoltnak tűnő, a részleteket elhanyagoló stílusát, a matériát vastag rétegben alkalmazó technikáját azonban továbbra is sokan kifogásolták. Érdekes módon inkább irodalmárok, esztéták – köztük André Malraux, Jean Paulhan, Paul Éluard – kedvelték és értékelték művészetét, a pályatársak közül egyedül Dubuffet állt mellé.
Fautrier 1956-ban, a magyar forradalom elfojtásának hírére, tiltakozásként újabb sorozatot készített, amelynek a Partizánok címet adta, és a sorozat minden képe alá kézzel festette rá Paul Éluard híres versének egy-egy sorát: „Kis irkalapjaimra / Padomra és a fákra/ Homokra és a hóra / Felírlak én / Minden beírt papírra / Minden üres papírra / Ha nincs hamura kőre / Felírlak én (…) Szabadság” (Somlyó György fordítása).
Fautrier szélesebb körű elfogadása egészen 1960-ig váratott magára, amikor is a 30. Velencei Képzőművészeti Biennálén – Hans Hartunggal közösen – elnyerte a nagydíjat, majd 1961-ben a Tokyo Biennalén is nagydíjjal ismerték el festészetét. Valószínűleg ezek a megérdemelt külföldi sikerek késztették a francia kulturális élet hivatalos köreit arra, hogy az eddigi értetlenség helyett nyitottabban fogadják Fautrier egyébként valóban különleges és nehezen megfejthető alkotásait. 1964 tavaszára átfogó életmű-kiállítást készítettek elő a mostani tárlatnak is helyet adó párizsi Musée d’Art Moderne-ben, melyhez bőkezű adományozással a művész maga biztosította a bemutatott képeket. Jean Fautrier még megérte a tárlat áprilisi megnyitását, de azon súlyos betegsége miatt már nem lehetett jelen; három hónappal később, 66 éves korában elhunyt.
Hosszabb szünet után tavaly a svájci Kunstmuseum Winterthur szentelt jelentősebb szóló show-t munkásságának, ennek anyagát egészítették ki Párizsban a Musée d’Art Moderne Fautrier-hagyatékával és, éppen Dominique Fautrier közbenjárásának köszönhetően, számos magángyűjteményből kölcsönzött fontos munkákkal. A tárlat egyik különlegessége, hogy a párizsi közönség először láthatja együtt Fautrier szinte valamennyi szobrát is. Mint említettem, a mostani a művész harmadik életműkiállítása Párizsban; a 200 bemutatott alkotás alapján ideje választ adnunk: képesek vagyunk-e belépni Fautrier rejtélyes világába, megtaláljuk-e művészetének igazi tartalmát, meglátjuk-e a magány és a fájdalom mögött felvillanó életörömöt. Nekem sikerült.
