A hír tulajdonképpen nem új, de igazán nagy vitákat csak az utóbbi hetekben generált: Jeff Koons már 2016-ban bejelentette, hogy 1994-2005 között nagyobb számban készült „tulipános” kompozíciói új változatának tervét a terrortámadás áldozataira emlékezve Párizs városának ajándékozza. A bronzból, alumíniumból és acélból készült hatalmas csokrot ebben a változatban egy kéz emeli a magasba, nyilvánvaló utalásként a New York-i Szabadság-szobor fáklyát tartó jobb kezére. Mint közismert, az a szobor fordított utat tett meg, hiszen 1886-ban Franciaország ajándékaként érkezett az Egyesült Államokba, s ma is a két ország szoros kapcsolatának egyik szimbólumaként tekintenek rá. Koons művének kivitelezése már javában folyik Németországban, de lehet, hogy végül mégsem fogják felállítani, vagy legalábbis nem ott, ahová a művész azt eredetileg szánta. A tervet ugyanis egyre többen támadják, igaz, nagyon különböző indokokkal. A legnagyobb talán az ellenzőknek az a csoportja, amelyiknek magával az alkotóval, azaz Jeff Koons-szal van baja: még ha el is ismerik, hogy Koons néhány évtizede friss, új színt hozott a kortárs képzőművészetbe és innovatív elemekkel gazdagította azt, mai munkásságáról már meglehetősen lesújtó véleményen vannak.
Ahogy a kulturális élet 24 kiemelkedő személyisége, köztük ismert képzőművészek mint Christian Boltanski és Jean-Luc Moulène, vagy Frédéric Mitterand korábbi kultuszminiszter a Libération című napilapban közzétett nyílt levelében fogalmaz, Koons időközben az „iparszerű, látványra koncentráló, spekulatív művészet szimbóluma lett. Stúdiója és kereskedői hiper-luxus javak szállítóivá váltak. Ennyi teret biztosítani számukra már a reklám vagy a product placement kategóriájába tartozna”. Stéphane Corréard, a Galeristes Salon igazgatója szerint „Jeff Koons mai gyakorlata közelebb van a szórakoztatáshoz és a spekulációhoz mint ahhoz, amit én – és úgy gondolom, a legtöbb francia – a művészet alatt ért”. Tania Mouraud képzőművész sem bánik kesztyűs kézzel Koons-szal: tervét látva ő „Disneyland-esztétikáról” beszél és úgy gondolja, a szobornak New Yorkban, a Trump-Tower előtt lenne a legjobb helye. Míg ő Koons szobrának keres új helyet, addig Boltanskinak máris van javaslata arra, milyen alkotással kéne azt kiváltani: szerinte egy másik, Franciaországban igen nagyra becsült amerikai művész, Richard Serra Clara Clara című plasztikája, ami ugyancsak francia köztulajdonban van, de egy ideje már raktárban porosodik, tökéletesen megfelelő lenne erre a célra.
Másoknak magával a művésszel kevesebb bajuk van, viszont úgy gondolják, hogy könnyed stílusa összeegyeztethetetlen egy ilyen tragikus eseménynek emléket állító alkotással szembeni elvárásokkal. Ismét mások elsősorban a Koons által kiválasztott és a város, valamint az érintett múzeumok által is jóváhagyott helyszínnel nincsenek kibékülve, a több mint 12 méter magas és 30 (!) tonnát nyomó plasztika ugyanis a Palais de Tokyo elé kerülne, szembe menve azzal az íratlan szabállyal, hogy egy emlékművet a megidézett esemény helyszínén vagy annak közelében szokás felállítani. Itt ráadásul takarná a rálátást az Eiffel-toronyra, ami Párizsban ma is szentségtörésnek számít.
Ismét másoknak sokkal elvibb problémái vannak. Úgy gondolják, és ebben nehéz vitatkozni velük, hogy egy ilyen súlyú emlékmű ügyében – és a súly itt most átvitt értelemben értendő – feltétlenül indokolt nyílt pályázatot kiírni és bevonni a döntésbe egyrészt a város lakóit, másrészt az áldozatok hozzátartozóit is. A Koons-projekt esetében ez utóbbira sem került sor semmilyen formában.
Komolyak az anyagi fenntartások is. Az egy dolog, hogy a művész a terveket ajándékba adta, az emlékmű kivitelezésének és felállításának tetemes, 3,5 millió euróra becsült költségeit azonban az adófizető polgároknak kell állniuk – szponzori támogatásokból ennek az összegnek csak a töredékére van reális esély. Az emlékmű súlya ráadásul költséges és időigényes alapozási munkákat tesz szükségessé, ami hosszabb időre nehezíti majd az érintett múzeumok és kiállítóhelyek, a Palais de Tokyo és a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris megközelítését és így a jegyárbevétel jelentős csökkenését eredményezheti.
A mostani vitában maga Koons még nem szólalt meg, ajándékának átadásakor azonban úgy vélte, hogy munkájának könnyedebb stílusa segít túllendülni a gyászon, és újra optimistán nézni a jövőbe. Nem tagadta, hogy művét kontextusban látja a New York-i Szabadság-szoborral, azt egyfajta viszont-gesztusnak tekinti, amivel az egykori francia ajándékra reflektál.
A végső döntés, pontosabban az eredeti döntés visszavonásának lehetősége Párizs polgármesterének kezében van. Anne Hidalgonak gyorsan lépnie kell, hiszen a plasztika hamarosan elkészül. Arra kevesen számítanak, hogy eltűnik majd egy raktár mélyén, azt viszont sokan elképzelhetőnek tartják, hogy végül egy kevésbé frekventált helyen állítják fel, ahol a költségek is alacsonyabb szinten tarthatók. Ehhez persze Koons beleegyezésére is szükség lenne, aki viszont a hírek szerint – legalábbis egyelőre – ragaszkodik az eredeti helyszínhez.
Frissítés február 1.
A Koons-mű illetve annak tervezett helyszíne iránti erősödő tiltakozást látva a héten terjedelmes nyilatkozatot adott ki Jérôme és Emmanuelle de Noirmont, akik 2013-ig Koons párizsi galériásai voltak, jelenleg pedig cégükkel, a Noirmont Art Production-nal közvetítő szerepet játszanak a tervezett szobor ügyében Párizs városa és a művész között, és közreműködnek a szobor gyártásához és felállításához szükséges pénzeszközök előteremtésében is. A nyilatkozat három kérdésre, a mű koncepciójára, tervezett helyszínére és a költségek fedezésére irányítja a figyelmet, nem érinti ugyanakkor az egyik legtöbbet vitatott kérdést, a döntési mechanizmust, a párizsiak és a merénylet áldozatai hozzátartozóinak abból történt kizárását, a nyílt pályázat hiányát. A szerzők szerint a „Tulipáncsoport” nem a szó klasszikus értelmében vett emlékmű, hanem „a remény üzenete a jelen és a jövő generációi számára”, az „emlékezés, az optimizmus, a sebek gyógyulásának szimbóluma”. Nem véletlen az sem, hogy a kéz nem az antik kor óta a teljességet jelképező egy tucat tulipánt tart, hanem csak tizenegyet; a hiányzó tizenkettedik idézi meg az áldozatok emlékét. A mű az eltérő felületkezelés, a csillogásról való lemondás okán is egészen más benyomást kelt mint Koons korábbi, hasonló témájú alkotásai.
Ami a helyszínt illeti, azt a művész a párizsi polgármester által javasoltak közül választotta ki. Egyetértés volt abban, hogy e mű olyan helyszínt kíván, ami szimbolikus jelentéssel is bír. A Palais de Tokyo előtti tér a kultúra tere, kifejezője a az emberi szabadságnak mint annak az alapértéknek, ami ellen a terrortámadás irányult; kedvelt találkozóhelye a fiataloknak, annak a korosztálynak, melynek képviselői közül a merényletek a legtöbb áldozatot követelték. Környéke tele van az USA és Franciaország közötti barátság jelképeivel: itt vannak a Wilson és Kennedy elnökökről elnevezett sugárutak, az amerikaiak által 1989-ben adományozott Szabadság lángja, a Szabadság -szobor replikája és George Washington szobra is.
A mű gyártásának költségeit amerikai és francia adományokból fedezik, az adományozók között senkinek sincsenek műkereskedelmi érdekeltségei. A helyszín előkészítésének költségeit vállalkozások viselik. Koons már korábban bejelentette, hogy a szobrot ábrázoló képeslapok, vagy az azt megjelenítő ajándéktárgyak értékesítése után neki járó jogdíjakat teljes egészében az áldozatok családjainak ajánlja fel.
A nyitókép forrása: fadmagazine.com
