Fischer Judit: Ami szép, az szép
Kisterem, febr. 11.- ápr. 20.
Fischer Judit ábrázolt dolgai valahol a határán vannak annak, amire még emlékezni szoktunk, épp haladnak az elfeledés felé. „Nehéz megragadni a hétköznapiságot úgy, hogy ne illanjon el” – írta Fischer Judit doktori disszertációjának bevezetőjében néhány éve és úgy tűnik közben megtalálta a módját, hogy lényegtelennek tartott, pillanatnyi boldogságot magukban hordozó, apró tárgyaink számára egyfajta szakszervezetet hozzon létre, ahol a tagsági könyvbe fotó helyett egy-egy festmény kerül és a folyamatos érdekképviselettel egyre nagyobb tekintélyt, szinte megkerülhetetlen jelentőséget nyerjen számukra. Tárgyportréi az értéktelent a maga természetességében mutatják fel. Az összeszáradt gesztenyegyűjtemény, a homokozóforma, a kávékeverő pálcika, szokásos környezetükből kiemelve, mégis másnak, leginkább is valaminek tűnnek, ahogy lekopik róluk a megszokott hétköznapiság és újra megkonstruáljuk őket, immár saját határaik között.
Az akvarellt általában gyorsan tovatűnő jelenségek megfestésére választják az alkotók, a kazetta B oldala, a kissé nyomott eprek, a tehénmintás csokitábla valóban jellemzően a rövid életű dolgok közé tartoznak környezetünkben. Igen, a kazetták még megvannak, valahol egy dobozban a sufniban, de a walkmanbe már belefolyt az elem és szétmarta az érintkezést, így nem lehet őket meghallgatni. Tárgyaink valahogy folyton egymásba érnek, az utcáról hazahordott természet relikviái összekeverednek a műanyag játékok természetet imitáló formáival, ezért aztán nincs saját jelentésük és jelentőségük, nem látjuk őket önmagukban. Csak talán most, a szivárvány színeiben pompázó átmenetekkel a háttérben, van esély megragadni ezt a különös lebegést, ahogy alátámasztják sürgő-forgó életünket. Végre.
