Nem csak a radikális festészet paradigmája ad értelmet a kiállításnak – e munkák ötven év termései; feleslegesnek tartom, hogy így próbáljunk valamit hitelesíteni, ami nem is szorul erre rá. Nehezen fogom vissza magam némi vulgár-introspekciótól: a tárlat „zsigerisége” szinte meg is követeli, hogy pontosan meghatározzuk, milyen hatást tett ránk létünk minden szintjén.
Öröm az, és az elmúlt századok kiállítási tradícióját tovább gyöngíti, hogy mód van ilyen közvetlenségre a „hivatalos közösségi szférában”, hogy nemcsak nem bújtatjuk ösztöneinket, de nem is kerítünk nagy feneket tálalásához. Pauer kommentárjában, ha ki is emeli a provokatív szándékot: e szándék olyan könnyedén és egyértelműen mutatkozik, hogy nem jut eszünkbe felháborodni. Egész munkásságára jellemzően a művész ezúttal is sallangmentes.
Tanulmányok, vázlatok, csoportos kompozíciók, részletrajzok tenyésznek körülöttünk. Bár mindenki meztelen, az „akt” ideája azonban nem fogamzik meg bennünk – az alakok nem saját testük miatt vannak jelen, ábrázolásukat a cselekvés indokolja, arányaikat pedig a szenvedély határozza meg. Az arcok, a kifejezések, másodlagosak (ha vannak is), csak a pornográf és személytelen vágyat tükrözik, csak megtestesítői az aktusnak. A szubjektivitás ezúttal megkerülhetetlen – Pauer saját alkotásain keresztül mindenkit a maga fantáziáival szembesít: egyrészt azonosulunk, másrészt elhúzzuk a szánkat (s ezt talán magunk előtt sem egészen őszintén tesszük).
Mitől nem lesz ez olcsó és közönséges? Pauer nem erőlteti meg magát, hogy kerülje ezeket – ha e pozíciókat nem az ő képein látjuk, hanem egy pornócsatornán, megvonjuk a vállunkat. Egyes rajz vibrálása, az elmosódottság némi lírát kölcsönöz, és ellehetetleníti az elidegenedést: az alakok személytelensége is hozzájárul ehhez (bárkik lehetnek, mindannyian vagyunk), és a legfontosabb: látjuk, hogy ez „fantazmagória”, a képzelet (a képzeletünk) játéka.
Végezetül ne hallgassunk a gesztusról: bemutatás az ember pszichéjének legmélyebb tartományából, amit egyszerre tartunk kollektívnek, személyesnek, romlottnak és titkolnivalónak (fontosnak, szépnek, szükségesnek stb.). Ezen Pauer Gyula egyszerűen átlép – és ő (ezt is) nagyon jól teszi.
Jerovetz György: Ablak – Zsiráf
Nem csak a radikális festészet paradigmája ad értelmet a kiállításnak – e munkák ötven év termései; feleslegesnek tartom, hogy így próbáljunk valamit hitelesíteni, ami nem is...