Nagyformátumú tárlatot rendezett Sulyok Miklós, a Honvágy kiállítás kurátora. Maga a téma izgalmas és aktuális: létezik-e a honvágy? Öt művész válaszolt erre – kulturális életünk magas árfolyamon jegyzett művészei.
„A filozófia tulajdonképpen honvágy, vágy arra, hogy mindenütt otthon legyünk” – e mondatot idézte Heidegger Novalistól a Metafizika alapfogalmaiban. Megfordítva a gondolatot, a honvágy otthonkeresés, és ebben az otthonkeresésben már óhatatlanul benne van az eredeti gondolat is. Az otthonunk valamennyire énünk része, „eredőnk”, ha változtatunk is rajta, minden pillanatban csak egy van belőle. Ha elszakadunk tőle egy időre, vendégekké válunk valahol; de a vágyakozás kimozdítottságot jelez. Nem vagyunk a helyünkön – és ez az érzés, ami a honvágyat nemcsak ma, hanem egyszer és mindenkorra értelmezhetővé teszi. De ha nem is vagyunk a helyünkön, a vágy megléte azt feltételezi, hogy úton vagyunk felé.
Az otthon fogalma tágítható – talán a végtelenségig. De a XVIII. század óta a „haza”, az „anyaország” fogalmához köthető a „honvágy” mindenekelőtt – ha jelentésének teljes spektruma tágabb is ennél.
E szűkebb jelentésre reflektál a kiállított művek közül Sperling Robin két festménye. Ködös Albion és „…in England’s green and pleasant land” című munkái nemcsak szürkés árnyalatuk miatt nem keltenek érdeklődést. Szándékos archaizálásuk, vizuális világuk Graham Greene-regények hangulatát idézi, ha pedig képzőművészeti analógiát keresünk, belefuthatunk a lerágott csont húszas-harmincas (-negyvenes-ötvenes) évek szürrealista világába. A katalógusban szereplő Earth (Föld) című kép Rauschenberg technikáját követi; ennek látható két variációja a kiállításon, a fenti címekkel. Az elmosódottság, az egymásra dobált tárgyak az emlékszerűséget hangsúlyozzák, de ez a nagyon régi Anglia inkább a művek anakronizmusát, és nem a művész felfogását mutatja. Kellemetlen, hogy a falra függesztett kommentár a katalógusban szereplő képekre vonatkozik (legalább a „négy képet” átjavíthatták volna „kettőre”, de a szövegnek sincs sok köze a falon függő képekhez). Elkapkodottnak és méltatlannak tűnik e része a tárlatnak.
A szűkebb honvágy-értelmezést használja Szombathy Bálint is Heimat-képek című sorozatán, mikor nemzetek képeslap-tájait látja el „heimat” felirattal, valamint a felső részében a képnek a „Szavak dolgok?” kérdést helyezi el az ábrázolt „haza” nyelvén. Ügyesen vizualizálja a kérdést a művész, választ persze nem ad. Milyen honra vágyunk mi tulajdonképpen? Mi jut eszünkbe saját hazánkról? Mire hivatkozunk mások előtt? És mások mit látnak meg belőle? A kérdés pedig egy igazi fluxus-művészhez méltón önmagára is kérdez, de elsődleges jelentésében is releváns. A koncept eleganciája mellett kicsit kiábrándító, hogy hiányzik belőle az igazi végtelenség (a „Szavak dolgok?” még egy kicsit hoz belőle); és annyira tipikusan fluxista, hogy majdnem az összes friedmani kritériumnak megfelel.
Sugár János installációját a honvágy viszonylatában értelmezni izgalmas vállalkozás. A személytelen személyességet kiválóan ragadja meg, még ha egy kissé didaktikus is (ezt már megszokhattuk tőle). Próbáljuk a honvágyat tágabban értelmezni? Önmagunk keresése lenne, saját magunk, saját hazánk elveszése/vesztése a tömegben? „Egyik rizsszem sem egyforma.” – és nem is valódi, tehetjük hozzá Örkényhez.
Kicsiny Balázs munkájához keveset rakhat a recenzens – itt is megtalálta a helyét a Domesztikációs kísérlet. Csendes, kontemplatív jellegét zavarja kissé, hogy szomszédságában van a vele teljesen ellentétes légkört használó és teremtő Sugár-installációval. Meglepő is, hogy ilyen messze kerülhet egymástól két alkotó egy téma kapcsán – és mindkettőt autentikusnak érezzük. Még Sugár a „tömeget” használja, addig Kicsiny videóján egyetlen ember látható (egy „bárki”); míg Sugár videóján mindennapi események zajlanak (egy televíziós kvízműsor bemutatkozó-blokkja), addig Kicsinyén irracionális képi világba kerülünk.
Siflis András informális hírek szerint a kiállítás témájának ötletadója. Mind a kommentár, mind a képi anyag nagyon koherens. A „Honnan jössz? Hová mégy? Ki vagy?” cím Gauguint idézi, gyermekrajzi jellege pedig a harmincas-negyvenes évek pszichologizáló megközelítését használja – Klee, vagy Bálint Endre festészete merül föl párhuzamként. Itt és most puszta illusztrációnak hat. A Képek az idegenből sorozat nagyobb hatású: a stílus ugyanaz, de az egyszerűségük mélyebb hatásúakká teszi őket, mint az előbbi mű – el is feledteti velünk a Gauguin-evokálás erőltetettségét, a fárasztó újraértelmezgetési kísérletet.
Öten ötfelé indultak el – nagy szellemi tereket határoztak meg egyszerű eszközökkel. A befogadó szinte örvénybe kerül a művek egymásmellettiségét szemlélve – és ezért nem is tud üres kézzel távozni. Nem egyszerű katarzisról van szó – eleven elmék szokatlan ötleteiben való részvételről.