Jerovetz György: Jari Silomäki kiállítása

“Fáradt vagyok az időeltolódás miatt, és egy jó kávézót keresek. Egy bagdadi hotelban 450 kilós bomba robbant.” – ilyen és ehhez hasonló szövegek a négyzet alakú fotókon, tiszta kalligrafikus írással. A mail art személyessége ötvöződik a dokumentálási vággyal. Jari Silomäki “naplója” szövegben és képben egyaránt egyszerű és keresetlen – nélkülöz minden gondolati reflexiót, csak tiszta, tényszerű kijelentésekből áll.
A szöveg leggyakrabban a fenti példához hasonló – 2006-ban talán kicsit bárgyú is már a globalizált világ feldolgozhatatlan eseménydömpingjére reflektálni, de a gondolati és képi koncepció annyira plasztikus, és a “személyes” feljegyzések – gyomorrontás, egy vita a feleséggel, egy fontos beszélgetés – kedves hétköznapisága gyorsan involválja a nézőt a művész életébe. Ebből a meghitt “skandináv életből” még kirívóbbnak látszik, mint a miénkből Irak bombázásának kezdete, a tömegszerencsétlenségek, tüntetések rengetege. A képek pedig egyensúlyt teremtenek az egyén (kávé, kirándulás, nászút), és ha úgy tetszik, a világ (emberirtás, repülőgép-katasztrófa, háború, elnyomás) mindennapi élete között. Ez utóbbit a fotók nem ábrázolják, sőt, a néző akaratlanul is próbálja a nyomait felfedezni a nyári fehér éjszakák békéjében, az erdőben, vagy a városi élet homogén képi környezetében. Önkéntelenül is magyarázatot keresünk: miért, hol és hogy történnek ezek a dolgok?
Mindezzel együtt nem lesz a kiállítási anyagból egy kronologikus egység, amit egy naplótól mégis elvárnék. Nem is valami fejlődést, hanem a változás egyfajta ritmusát, amit ha érzékelni nem is, de érezni lehet. Ilyesmiről itt szó sincs, minden kép fölcserélhetőnek tűnik a többivel, a katasztrófák, cipővásárlások, éneklések, bányaszerencsétlenségek, szép emlékű fényképkészítések egyetlen masszába olvadnak, és sajnos azt sem lehet egyértelműen tudni, hogy szükséges-e az itt kiállított összes közülük. Miért ennyi van? Lehetne százzal több “naplójegyzet”, vagy éppen kevesebb is. Magyarázatot erre is lehet adni, a jelenvalóság vágya szükségessé teszi, hogy a mű – az egész napló – nyitott legyen. Pontosan ez biztosítja a kapcsolatot a befogadók életével. Dehát…
Az Arthur Miller haláláról beszámoló képkocka a londoni metró egy állomásának kijáratát ábrázolja lámpafénynél. A metró, amin szinte minden londoni, alighanem Miller is közlekedett, a szürke halál, ami mindannyiunkat elragad, bizonnyal ideális analógia a kép értelmezéséhez. Pláne, ha közben Az ügynök halálára, és a főszereplő Willy Loman személyiségére gondolunk.
Néha egészen elkanyarodik a napló tematikája, álmokról, apró kis szorongásokról ír a művész, a kép pedig hűségesen kommentál, megfesti a szöveg hangulatát. És ugyanez fordítva: fiatal, szőke nő alszik, testét napsárga takaró fedi, éles fénypászma világítja meg felsőtestét, haja szemérmesen arcába hullik – szinte műtermi fotó. A szöveg: “Nászutunk tizenharmadik reggele.” A pillanat mágiája, örök beállítás jelenik meg a hétköznapok kontextusában.
Silomäki szülőhazájában végezte fotóművészeti tanulmányait, jelenleg Helsinkiben él és dolgozik, az ottani University of Art and Design (Művészet és Tervezés  Egyeteme) hallgatója 2001 óta. Viszonylag fiatal kora ellenére (1975-ben született) a világ számos országában volt már egyéni kiállítása Angliától Ausztráliáig.