Megoldhatatlan kihívás, ha egy művésznek sikeres
évtizedek után immár csak önmagával kell versenyre kelnie. Paizs László
művészettörténeti szereplő: munkái a Kádár-kor undergroundjának emblematikus
darabjai. Plexiüveg installációi kiválóan demonstrálták a kor szerkezetét is. A
balatonboglári kápolna és az Iparterv-kiállítások szereplője szükségszerűen
kénytelen volt átértelmezni szerepét: tiltott rendszerkritikusból a globális
világrend bírálójává vált. E szerep azonban kevésbé egyértelmű, mint a
valamikori.
Paizs bírálata is megváltozott persze – kevesebb blickfang,
kontemplatívabb megközelítés jellemzi az utóbbi évek – ha a Könyvégetők
emlékére-sorozatot tekintjük inkább mérföldkőnek –, évtizedek munkáit. A
stilisztikai változás kevés – Paizs ugyanazt a vizuális sémát követi, amit
egykor önmagának teremtett; a saját stílus a korstílus-nélküliség korában
persze elengedhetetlennek tűnik egyes szempontokból. De a most kiállított
munkák – a síkbeli kompozíciók nagyobb súlyával együtt – kevés újat mutatnak.
1956 fontos, nagy téma Paizs László művészetében; az itt
látható művek messze nem a legjobbak az ouvre-ből; akár a már említett 1986-os
sorozat mélyebb és eredetibb megközelítés, a művek szebben használják a fényt,
gazdagabb, élőbb élmény minden darab, mint a 2006-ban készült
Kirakatüveg,1956-sorozat.
A szellemi eredetiséget hiányolom a síkban komponált
művekből is. A művész és a kommentár is képekként hivatkozik rájuk, de vegyes
technikájuk, gazdag felületük domborművekké teszik a legtöbbet hasonlatossá.
Eszköztáruk hasonló a már megszokott Paizs-munkákéhoz. Az anyagok gesztusszerű
felrakása, a repedések, törések találkoznak a szigorú geometriával, szabad,
játékos rajzvonásokkal. Hol van a pop-artos szatíra? Hol van az a gondolati
gazdagság, amit Paizs képviselt? (A humort nem is említem.) A Föld, ahol
élünk s a Föld, ahol éltünk páros koncepciója nyílt banalitás, ha
nem tudnánk értékelni a művész által az anyag felrakásába kódolt örömöt, a
szabad áradását a matériának (akárcsak a kőzetlemezek), elkeserednénk – így
azonban nem tesszük. És így tovább, a Célzott lövés, vagy a Becsapódó
lövedékek az 56-téma újabb manifesztációi – de újat már nem hoznak.
Izgalmasabb a Szikes talaj, amelyik élvezetes fúziója szerves és
szervetlen struktúráknak: a raszterszerű szerkezet, a felhasznált papír
égésének követhetetlen véletlenszerűsége nagyszerűen reprezentálja a
felfoghatatlan rendet.
A „három T” célkitűzéseket és ars poeticákat teremtett.
Ennek lebomlásával a kor nagyjai gondba kerültek; ki-ki úgy oldotta meg, ahogy
tudta. Paizs László nem választott rossz utat, de mégis érezni e kiállításon
azt a bizonytalanságot, amit hosszú rabság után egy fogoly érezhet, mikor
szabadul.
