Szedett-vedett installálású, de igazi jóértelemben vett „nyáritárlat” a
Silent disco. A címválasztás zseniális – a zeneélvezet e formája
jelenünk egyik legkifejezőbb sajátja. Az öt videó (és egy
fotóinstalláció) nagyobbik része talált is (már persze amit láttam, de
erről később); az egyén saját magába fordul, extázist keres, vagy csak
tehetetlenül próbál közösségi energiáitól a lehető
„legbiztonságosabban” megszabadulni. Biztonságosan, azaz úgy, hogy
lehetőleg senkivel ne kerüljön kapcsolatba.
Follárd Barbara Handstandje és Self poolja hasonló világot mutat. Előbbiben egy magányos lány egy falsarokban áll kézen, esik vissza, táncol el a kamera előtt. Arcát csak profilban látjuk (vagy sehogy). A zene alatta igyekszik követni a lány koreográfiáját. A másik munkában egy lány táncol „pszichotróp” extázisban, néha bevágódik egy folyosó képe, homályos, torz felvétel kézikamerával.
Kétségtelenül van keresnivalója Follárdnak a „kvázivideoklippek” világában, de mégis, zavaró a pontatlan vágás, a szándékosan rosszul aláillesztett, vagy esetlegesen hektikusra vágott zene – mintha nem minden hiba lenne szándékos; amellett hogy funkciója nem is minden esetben van. Szóval hiányzik a mozgóképhez a profizmus; amellett azt sem állíthatjuk, hogy olyan nagyon eredeti lenne a vécé és a kollégiumi folyosó az elidegenedés kifejezésére (viszont hatásos). Follárd bár mozgóképes toposzokat használ, mintha nem törődne a médium kritériumaival – ezt a Hector in Purple-nél el lehetett nézni, ezek a videók azonban már kétségkívül a videoklipre mint műfajra is reflektálnal, épp ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a sajátosságokat, amik a klipkészítéssel együtt járnak.
Sajnálatosan ritkán látjuk Fodor János nevét, aki az egyik legizgalmasabb fiatal magyar képzőművész. Dummy című videóinstallációjában egy női lábat-lábfejet látunk fejjel lefelé (azaz mintha a modell fejen állna), amint a falat rugdosva „pusztítja” a vakolatot. A kép kifejező, erős és kegyetlen. Komoróczy Tamás videóin bukkan fel ez a felgyorsított, motoros mozgás, mint a tehetetlenség, az önmagunkba zártság kifejezési eszköze; még távolabbról Peter Weibel néhány munkája jut eszembe, amiken úgyszintén a cselekvés kényszere és feleslegességének tudata fuzionál.
Orbán György Aura Shop-ját nem láttam, mert senki sem kapcsolta be nekem. Szerencsére a teremlány (nevezzük így) megkegyelmezett, és félórás nézelődés után a fotóinstallációt működtető körtáras diavetítőt viszont igen. Self-portrait. A művészt láthatjuk az olasz neorealista film beállításaiban – enerváltan és összetörten, fekete-fehérben. A diavetítő csattan, két szünet, egy kép. És megint. A képek izgalmasak, de (talán pont a videó híján) tökéletesen értelmetlenek ebben a kontextusban.
Puklus Péter Varicellája máshonnan közelít. Egyszerű dramaturgia: a nagyformátumú fényképezőgép keresőjén látjuk a képet (körülötte a padló), valaki lemezt vált benne (a lába képben), majd a modell (egyébként a művész) besétál a képtérbe, s az ágyra ül háttal a kamerának. Ha mindenáron kulcsszót keresünk Puklus művészetéhez, akkor az az intimitás. E világon belül találunk meg mindent – legyen ez portré, csendélet, vagy dokumentarista fotó. A videón Puklus a belső eseményeket próbálja megjeleníteni. A gesztus – a magányos szereplő, ahogyan rögzíti a saját hátát ébredés után, benső tartalmakra enged következtetni; ennél több segítséget azonban már nem nyújt. De a titok izgalmas – ha kissé talán túlontúl is „személyes”, méghozzá olyan módon, ami a posztmodernben (s utána) már meglehetősen megszokott.
Kedvesen szedett-vedett volt a tárlat – a koncepciót szabadon értelmezte a két kurátor: Lovass Dóra és Szalai Borbála -, a művek és alkotóik nevei elrejtve függtek egy oszlopon, plusz egyhatodát nem is tudtam megnézni. Így is jó volt, de jobb is lehetett volna.
(Holdudvar Galéria, megtekinthető: 2009. augusztus 9-ig.)