A kiállítók nagyobbik része semmit sem képes kezdeni
azzal a szellemi térrel, amit elődeik teremtettek nekik. Bizonytalanul
imbolyognak munkáik a konceptuális dimenzióban, bátortalan, epigon festmények
függnek a falon, és még kommentárok is vannak; de bár ne lennének, mert ettől
még kiábrándítóbb az idei Friss.
A tragédia felől indulva, Nagy Karola Ágy (Álmodó
személyesség) című munkája az első szembeötlő darab. Az installáció egy
világító ágy, mely, a kommentárból kitűnik, egy kollégiumi ágy. Alkotója
szerint a koleszos fekvőhely egyszerre jelképezheti az átmenetiséget, a
személyes tér lehetőségét, ugyanakkor a személytelenséget is. Az eredetiség
hiányán még napirendre térhetünk, hiszen a hasonló indítékból újraalkotott
tárgyak száma mint a köles – elég mondjuk Keserue Zsolt Ételhordó dobozaira
gondolni –, de az már vérforraló, hogy valaki ebben az évtizedben még a
koleszos életformáról ilyen szinten szeretne mondani valamit. Ugyanis kicsit
lemaradt – filmben, könyvben, képzőművészetben kijutott már ennek az ikonnak, és
ezt innen folytatni eufemisztikusan szólva is visszalépés.
Egy másfajta, kicsit mélyebb krach Könyv Kata
Merénylet-sorozata. A festményeken egy újságpapírt láthatunk, amin egy fotón
kendős asszony áll, kezében két pisztollyal. És – itt következik a művészet,
figyelem – barackok vannak a papíron. Azaz valaki alátétnek használja.
Örkény-novellákon át György Péter-tanulmányokig az utóbbi negyven évben bizony
föltűnt a média kegyetlensége és arctalansága már sokunknak (még Magyarországon
is, Flussert és társait ki is hagyom). Mindez egy meglehetős triviális
„barbizoni” stílusban megfestve – hát, ut pictura poesis.
Dallos Ádám is unikális állomás: képein egy-egy fiúaktot
láthatunk, rózsaszín háttér előtt. Kommentárjában Dallos kifejti, hogy neki a
festészet érzéki ügy, hogy a modell személye nem fontos, lényeg a kifejezés, és
a folyamat érzékisége – radikális festészet. Az egyébként szimpatikus alapállás
elemzéséig sajnos nem jutunk el. Ehhez ugyanis erős képekre lenne szükség. Ám a
modellnek semmi jelenléte, tartása rosszul ábrázolt, a formák esetlegesek
és puhák, a képfelület semmiféle érzékiséget nem mutat, egyszóval ezek nem jól
megfestett képek – és így értelmét is veszti az egész igyekezet.
Semmintmondás és erélytelenség jellemzi Hatala Pétert, Deli Annát
is; az egyik biciklis haverjait festi naturalista modorban, a másk pedig két
felejthető kép mellett egy videót állított ki, ahol fejjel lefelé álló barátai
egy nyelvkönyvből olvasnak föl spanyol és angol (?) akcentussal részleteket.
Éljen a groteszk, ezt sem lehet megunni.
Navratil Judit munkássága is – egy felülnézetből rajzolt
quasi „élettérkép” – olyan erővel gyökeredzik a 90-es évek vizuális
kultúrájában, hogy szinte ki sem bújik a földből; az intimitás-kérdés végtelen
unalmasságáról nem is beszélek.
Az intimitás-paradigma gazdaságos ügynek látszik
szellemtelen képzőművészek számára. Ezt erősíti meg Veres Adrienn Jelenség című
festménye is, aminek költészete egy lakberendezési galéria övpárkányáig ér.
Szunyoghy Viktória munkássága hasonló horizonton lebeg; kiválóan értékesíthető,
csak és kizárólag dekoratív célokat valósít meg. Képzőművészeti gesztusnak
maximum a művek kiállítását lehet értelmezni.
Huszánk Szilárd ha nagy festészeti újítónak nem is, de jó
festőnek mutatkozik. Két darab Képzeletbeli tája nosztalgikus élmény,
látásmódja a magyar tájfestészet negyvenes éveit folytatja. Széles ecsetvonások
a kisformátumú képeken, sötét színek.
Szőke Gáspár, Jakucs János és Horváth Roland
emlékezetesebbek. Utóbbi méghozzá az a fajta, aki ha nem csinál trendit, képei
akkor is magával ragadóak. Színhasználata, ecsetkezelése leginkább a
hatvanas-hetvenes évek „tűrt” figurális festészetével tart rokonságot (Mersits
Piroska, Szabó Gyula, Román György stb.). Jakucs János a kommentár szerint csak
relációkat szeretne ábrázolni, akár egyszerűsítve is a képet. Semleges,
monokróm háttér előtt parányi, arctalan figurák teszik a dolgukat: Összhang című
képén egy kenyér alakú követ tartanak, az Aktfényképezésen pedig
reflektorok és egy ágy lebegnek a semmiben, az ágyban fekszik a modell, és
körötte tesz-vesz még két hasonló figura. Csurka Eszter festett hasonló céllal
más stílusú képeket, Jakucséi azonban tiszta, egyszerű, rajzos stílusban
készültek.
Nehéz függetleníteni Buharovéktól Adamkó Dávid videóját: egy
rázkódó maketterdő előtt mackójelmezben gitárt fúr a mű szereplője, a végén
pedig katarzisként felrobban az egész, miközben a kép rétegeire esik szét (a
gitár a munkapaddal, illetve a háttér), megmutatva a szerkezetet. Meggyőző
teremtés-apoteózis.
A pozitív benyomást keltő művek (a felsoroltakon túl Fülöp
Gábor és Blahó Borbála munkái) ellenére a kétségbeesés súlyosabb nyomot hagyott
a recenzens lelkén. A tárlat azt a benyomást kelti, mintha a legtöbb alkotót
nem érdekelné semmi. Ötlettelenséggel küzdenek, kétségbeesetten próbálnak
mondani valamit a világról, de kevés képük van róla; megmaradnak a felszínen, a
vezető hírek világában. A fogyasztói társadalom bátortalan kritikája, az
unalomig ismételgetett elidegenedés és individualizmus. Mi jöhet még? Csak
jöjjön már.