Jerovetz György: Személytelen személyesség

Tombol az individualizmus – mindannyian tele vagyunk „magántörténetekkel”. Turay Balázs „privát csendéletei” e történetek illusztrációjaként is felfoghatók. A fotók elmosódott, szándékosan rosszul exponált, esetenként szemcsés, rossz élességű képek, melyek vagy mindennapos helyszíneket, vagy olyan jeleneteket ábrázolnak, amiknek narratív tartalmát mi magunk vetítjük bele.
Egy ajtó, ferdén lekapva, belvárosi bérház homlokzatrészlete, és nők, nők minden mennyiségben. Elmosódott arcok, kávézóasztalok. (Egy kivétel akad, egy valóban bámulatos színű és esésű gyöngyös-flitteres (?) ruha talán. A művészt alighanem elragadta a hivatásos fotós szenvedélye.) Pillanatok, amiket mindannyian megéltünk, vagy meg fogunk élni, fontos és megrázó beszélgetések kísérőképei, amit a szem csak egy villanásra is elkaphat; és még a médium speciális intimitása is hozzájárul a munkák hibátlanságához. A mi jelenünktől kissé távoli Mándy Iván prózája villan be, amit ugyanez a vízió- és emlékszerűség hat át.
Az eredetiség problémája viszont több aspektusból is rossz fényt vet a kiállításra. A képeknek nincs címük: nem is kell, felesleges. De miért pont ennyi van akkor? Sorozat-e ez a sok kép, vagy Turay csak kedve szerint fotózgat? Hiszen a „személytelen személyesség” majd mindenütt fellelhető – néhány egyszerű motívum, és máris saját magunkra ismerünk. Van-e értéke mindegyiknek, ismétlések, vagy pedig variációk?
Mi választja el Turay Balázsnak ezt az anyagát az ugyanerre a magánmitológiára bazírozó Lorenzo Castore-tól, vagy Michael Ackermanntól (kiállításuk augusztus 26-ig látható a Mai Manó Házban)? Kétségtelen, kereshetünk különbségeket, de az indíték ugyanaz: emlékezet, érzelmi azonosulás, triviálisabban: ábránd, romantika, filmszerűség.
A tárlat így is nagyon kellemes és abszolút pozitív élmény – de égzengető katarzisra ne számítsunk.
(Francia Intézet, megtekinthető június 30-ig)