Jerovetz György: Szerencsés pillanat

Rászabadultak a fotóra – szinte érezzük a türelmetlen ábrázolási vágyat, a kirobbanó erőt, az ötletek páratlan burjánzását. Csodálkozhatunk is, hogy „régen ilyen jól mentek a dolgok”, hogy ennyi ötlet, ennyi másság megfért a magyar ég alatt. A múltat szelektálni persze könnyű – és e válogatás kritikát nem tűr, és nem igényel. A kiállító művészek mára a magyar műtörténet részei, régi „klubtagok”. Nehéz rájuk nem valami társaságszerűségként gondolni, egy nagyjátékfilm szereplői és alkotói egy személyben.
A munkák nagy számában a kurátor típusképzéssel próbált rendet konstruálni – jó megoldás befogadói szempontból, némileg kekeckedve tán csak történeti oldalról hamis egy kicsit; a lehetőséget sem kapjuk meg, hogy elképzelhessük, hogyan is viszonyulnak e munkák a bemutatott időintervallumhoz (1965–1984). A kategorizálás kiszakítja a kronológiából a munkákat, és időtelen dimenzióba helyezi. Tagadhatatlan, hogy ez jót tesz nekik. Vető János és Stalter György portréit egy térben megtekinteni izgalmas. Haris László és Erdély Miklós egymásmellettisége is kiszúrja az ember szemét, de eddig föl sem merült bennem ennek lehetősége (az elbeszélés és vizualitás viszonyának vizsgálata erős közösség pl.). Pácser Attila Budapest-ábrázolása (Vasárnap délután-sorozat) a romantika misztikumát hordozza magában – a halott város képe nem mentes a politikai konnotációktól.
Az ellenállás és egyet nem értés gondolata a legerősebb analógia a kiállított munkákban; a másik pólus pedig az ábrázolási lehetőségek kutatása (számos experimentum újszerűbbnek és bátrabbnak, mint kortársaink keresgélése). Az előbbi is túlmutat az egykor volt diktatúra elleni tiltakozáson – ami most megragadhat minket ebben, az ennek az agresszív szembefordulásnak paradox módon rejtőzködő jellege. A titok, a cinkosság, a rejtett összetartozás. Az utóbbi pedig a kiállítás igazi íze – gazdagsága zsibbasztó.
Formabontók I. Neoavantgard tendenciák a magyar fotóművészetben: 1965–1984, Budapest Galéria, 06. 28.–09. 16.