A kiállítás koncepciója eleve visszatetsző, számos problémát és kérdést vet föl, melyeket az ott látható képek nem válaszolnak meg. Tekintsünk el (1) a „realista-naturalista ábrázolásmód” lehetőségeinek analízisétől a XXI. században. Tekintsünk el (2) az „új” fogalmának kérdésétől korunkban, ne gondolkozzunk azon, hagy-e bennünk hiányérzetet, ha valamit már láttunk, ha a kiállított kortárs műveken Henri Rousseau színvilágától át a Neue Sachlichkeiten keresztül a hiperrealista tendenciákig fölfedezhetünk elemeket. Számos vászon nem is a mintának használt századforduló, hanem a XX. század „realista-naturalista” irányzatainak világát idézi föl, azoknak minden, korukban releváns jelentése és hitelessége nélkül!Tekintsünk el a festészet elmúlt száz évétől, ugorjunk egyet, képzeljük azt, hogy nem láttunk semmit Bortnyik Sándortól, Berény Róberttől, Vaszarytól, Csernustól, Gyémánt Lászlótól, Méhes Lászlótól (térben ne is próbáljunk inkább megmozdulni)! Eufemisztikusan szólva érdekes időfelfogás, nem kis feladat ez a befogadó számára. Ha történelmi fejlődés (esetleg) nincs is, az időben „elhangzott” képek egymásra rétegződtek, jelenünk része a múlt. Figuratív és non-figuratív művészetben egyaránt. Kevés a személyes intenció ahhoz, hogy a kortárs recepciót megváltoztassuk. Nem feltétlenül a realizmus a probléma, de az kérdés maradt a legtöbb alkotónál, hogy miféle valóságot kíván bemutatni, ha azt akar egyáltalán?
Mert fölfoghatjuk mindezt kizárólagos reflexiónak egy adott kor képeire; akkor célszerűbb talán „eszmei historizálásként” aposztrofálni a festményeket. Ez további kérdéseket vet föl. Értelmezhetnénk akkor a tárlat képeit a magyar művészet történeti önreflexiójaként – csakhogy ez a reflexió teljesen gyökértelenül hever a jelenben, és hangsúlyozottan felesleges „realistaként” megnevezni őket, mert a jelen valóság-értelmezéseivel egyáltalán nem foglalkoznak! Továbbá mivel gazdagít ez minket? Mit tudunk meg a múltról és mit a jelenről? Azon túl, hogy csodálhatjuk a mesterségbeli tudást, mire vonatkozik ez a velünk élő jelenségekből?
Tekintsünk el akkor koncepciótól is. Ezt az elméletileg kissé nehezen, ám a praktikum szintjén annál könnyebben megoldható problémát számos úton közelítették meg. A „minták” választása is igen változatos (pozitívum) és az analógiaképzés is gyakran szellemes. Gyakran nem. Mélypontja a tárlatnak Ambrus Balázs Ferenczy Károly lótanulmányára készített „válasza”, ami – micsoda meglepetés! – négy, lovakat ábrázoló kép. Megállt az idő; a „Lovak a budakalászi kőbánya alatt” című festmény egy gimnáziumi rajzverseny első díját is elhozhatná. Igényes rajz, szép kiképzés, Ferenczy, ha most élne, lehet, hogy nem vállalná. László Dániel Budapesti látképe 2002-ből egy északi, budai pontból ábrázolja a várost, az előtérben asztal, rajta fehér terítőn borospoharak. Plein-air tájkép a javából. Tekintsünk el. Meglepetés nélkül, de Lajta Gábor profizmusa most is lehengerlő – zárt világot teremt, amiben az ábrázolt valóságrészlet belső problémáinak (térképzés, fényábrázolás, faktúra) feldolgozási módja megteremti a jelentést. Kucsora Márta Vízesése volt az egyetlen igazi élmény – és egyben bizonyíték, hogy felesleges keseregni az elhibázott rendezésen, a triviális ötleteken – van, aki a magas labdát is leüti.
(A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány, Magyar Nemzeti Galéria, megtekinthető: 2007. június 24-ig.)
Jerovetz György: Tekintsünk el!
A kiállítás koncepciója eleve visszatetsző, számos problémát és kérdést vet föl, melyeket az ott látható képek nem válaszolnak meg. Tekintsünk el (1) a „realista-naturalista...