A valósággal folytat arcátlan-mulatságos párbeszédet Kovách Gergő frissen nyílt tárlata. Az embernagyságú művek belesimultak a vernisszázson összesereglett tömegbe. A beszélgető csoportok egyes szereplői mintha szintén a művész alkotásai lettek volna – talán azzá is váltak.
A bizarr kutatása és megjelenítése nagy vonulat a képzőművészetben – a valóság egy rövid epizódjának a kiragadása, ami ritka vagy speciális, szerves része a művészet leíró jellegének. A XVI–XVII. század volt első igazi televénye e kereső folyamatnak: Németalföld festészetétől kezdve – hol ez az 1600-as évekre tradíció lett – Messerschmidt grimaszoló, elmebetegeket ábrázoló büsztjeiig bukkant fel e valóságábrázolási mód.
A különleges megmutatása a világról való ismereteink tágításán túl a valóság meseszerűségének hangsúlyozását is szolgálja. Amit nem szoktunk meg, de tudunk róla – tökéletesen szembesülni azonban nem tudtunk, vagy nem akartunk vele. Kegyetlenség is ez: önmagunkat is keressük ezekben az ábrázolásokban. Kovách szobrászatában a félelmetes, hogy meg is találjuk – ő már épp csak annyira „használja a realitást”, hogy tárgyait magunkénak érezhessük. Velük érezhessünk. Ismerjük őket, és itt vannak körülöttünk.
Azonban e szobrok mindenekelőtt fiktívek – szinte kegyetlen gúnyrajzok. Értelmetlen tevékenységeket végeznek nagy beleéléssel, és a szürrealisztikus betoldások önnön lelkiségünk valószerűtlenségére hívják csak föl a figyelmet.
Falnak támaszkodó alak, fúvós hangszeren játszik három kezével – ám a hangszer hiányzik, pedig arcán látjuk az erőlködést, a semmit fújja. Egy gyermekét fölfaló Szaturnuszra emlékeztet egy kisplasztika – bár itt a gyermeket egy béka helyettesíti. Bal karjával hatalmas szája fölé tartja a kis kecskebékát, arcát fölfelé fordítja – a kar elegáns íve lendületet és eltárgyiasodott kegyetlenséget hordoz. A kézfej és az ujjak soványsága, a kopasz fej betegességet és cinizmust mutat.
Dionüszoszi művészet a valóság köntösében.