Kivonulók, a belső űr asztronautái / Escapist Stories
Kaszás Tamás, Lóránt Anikó (ex-artists’ collective) közreműködésével
Kisterem Galéria, január 12-ig
Néhány évvel ezelőtt fedeztem fel a Smithsonian Chanel Aerial America című sorozatát. A magyarul Amerika madártávlatból címen futó ismeretterjesztő filmek légifelvételek segítségével mutatják be az USA tagállamait. A drónokkal és helikopterekkel készített képek mellett néhol kifejezetten hatásvadász, de könnyen érthető narrátorszöveg meséli el a különböző városokhoz, tájegységekhez tartozó alapvető információkat. Könnyű vasárnap délutáni kikapcsolódás. A kamera távolságtartó, a tartalom felszínes. Egy pillanatra sem merül fel annak a veszélye, hogy valami komoly, felkavaró amerikai valóság-dologba ütközünk. Atlanta fölött persze szóba kerül Martin Luther King, Detroit kapcsán pedig nem lehet nem szóba hozni az amerikai autóipar összeomlását, a madártávlat mégis kényelmes távolságot biztosít, a felhőkarcolók, a Grand Canyon, Maine vörösfenyő-erdői pedig valóban lenyűgözőek. Csakúgy, mint a Massachusets államban található Walden Pond nevű tó környéke, ahol Henry David Thoreau a 19. század közepén megírta Walden című könyvét.
Thoreau – a gyakorlatba ültetve Rousseau híres mondatát – két évet töltött a tó környéki erdőben, saját kezűleg készített kunyhóban lakva, gyűjtögetésből, halászatból és fizikai munkából tartva fenn magát. A New England-ről szóló epizód narrátora erről is beszámol, azt azonban már nem árulja el, hogy a szerző markáns nézeteket vallott az ipari forradalomról és a fennálló gazdasági, politikai viszonyokról, valamint, hogy ő volt a polgári engedetlenség fogalmának megalapozója. A természet és az ember viszonya a Walden óta nagyon sokat változott.
Az antropocén-elmélet szerint az emberi beavatkozás alapjaiban változtatta meg a Föld ökoszisztémáját, és a világ, amelyben élünk, már egy teljesen új földtörténeti korba lépett, amelyben erdők helyett inkább csak parkok léteznek. Igaz, a civilizációtól való teljes elszakadás, a totális kivonulás a 19. században sem volt könnyen megoldható feladat. Thoreaunak sem ez volt a szándéka. Mindössze két évet töltött a Walden Pond környékén, ami ráadásul nem is számított igazi vadonnak – hiszen csak néhány kilométerre volt a családi házától –, és akkor sem veszítette el teljesen kapcsolatát a külvilággal. A „szabad területek” ekkorra már Amerikában is összeszűkülőben voltak – nem utolsó sorban az őslakos indiánok kárára. Európában pedig már tulajdonképpen nem is léteztek ilyenek. De nem csak arról van szó, hogy az egyre növekvő városokon kívüli területek vagy magánkézbe kerültek, vagy legjobb esetben úgynevezett nemzeti parkokká váltak, de a kivonulásnak úgyszólván a képzete is áruba bocsáttatott. Fredric Jameson – Ernst Mandel, marxista közgazdász elméletére alapozott – véleménye szerint a kései, fogyasztói vagy multinacionális kapitalizmus már rég kiterjesztette a tőke monopóliumát azokra a „prekapitalista enklávékra” amelyek a középső-, vagy monokapitalizmusban még elkerülték az áruvá válást: a természetre és a tudattalanra.
Kaszás Tamásnak a Kisterem Galériában látható Kivonulók, a belső űr asztronautái című kiállításán az egyik installáció mintha e két „territórium” egyfajta szimbolikus felszabadítására törekedne. A galéria jobb oldali termében egy sátor alatt elhelyezett vetítőgépről futó diafilmek, valamint a képekhez tartozó szövegek egy kivonulás történetét mesélik el. A vezetőszöveg ide vonatkozó része szerint: „A történet egy egykori aktivista kiugrási kísérletét követi, aki feladva városi életét elmerül a vadonban, egy teljesen autonóm életforma kialakításának reményében.”
A sátor, valamint a diavetítő kattogása, a képek és a hozzájuk tartozó szövegek egysége különös, meditatív helyzetet teremt. A néző hajlamos elveszíteni az időérzékét és talán a térérzékét is. Főként, hogy nem teljesen egyértelmű, a kivonulás hol és mikor valósul meg. Hogy valós, vagy fiktív kivonulásról van-e szó. A művész fotóarchívumából válogatott képek nem egy bizonyos helyet, tavat, vagy erdőt ábrázolnak, hanem az „európai perifériákon megmaradt természeti környezet” fragmentumait keverik össze egy olyan félig valóságos, félig fiktív térré, ahová a kivonulás még lehetséges lehet.
A galéria másik terében másféle kivonulások, egy posztapokaliptikus világ disztópiáinak képei elevenednek meg. A permafroszt meghódítása című, Repin híres Hajóvontatók-festményére utaló képen emberek egy csoportja ismeretlen tartalmú konténert vonszol maga után a kietlen, fagyott földön. Egy nyílvesszőkkel megtűzdelt gumiabroncs cyberpunk háborúkat vetít elő. A konzervdobozokból összeállított szökőkút mintha a természeti környezet pusztulása utáni ember kunstwollenjének megnyilvánulása lenne.
A teremben a legerősebb mű viszont talán az Űrkolonizáció című kép. Egy, a 19. század utolsó harmadáig „virágzó” rabszolga-kereskedelemben használatos, a rabszolgákat ráadásul egészen hihetetlenül embertelen körülmények között szállító hajó metszete alakul át űrrepűlő-géppé. Gondolhatunk itt a túlnépesedésre, a Noé bárkájának történetét újra és újra elmesélő katasztrófafilmekre, de arra is, hogy hiába a világűr meghódítása, ha a jelenleg ismert társadalmi, politikai berendezkedésünk alapjaiban nem változik meg, az ilyen kivonulás semmit sem ér, a hatalmi struktúrák és egyenlőtlenségek ugyanis csak ismétlődni fognak.
