Rédling munkamódszere érdekes, hiszen miközben szakdolgozatához gyűjtött anyagot, a megtalált helyszíneket eszképista igényeinek megfelelően élte meg és formálta. Önarcképeket készített úgy, hogy ő maga ugyan megjelenik a képeken, de mindig annyira más fizimiskával, hogy átváltozóművészi tehetségén túl nem tudunk meg többet róla, mint amennyit a jénai-fedélen ragadt éticsigákról.
Feltuningolt kelet-európai retro-esztétikába menekülni? Néhány évtizede ez a lehetőség még különösen hangzott volna, Rédling mestermunkája nyomán viszont úgy tűnik, végre el kell gondolkodnunk, hogy személyes és kollektív emlékeink a maguk hibáival, vagy szebb kifejezéssel, a maguk diszharmóniájával, mit jelentenek számunkra. És ha feléjük fordulunk nosztalgikus hangulatban, valójában mit is keresünk, illetve tényleg meg akarjuk-e találni azt a valamit. Rédling dolgozata fontos háttere a mestermunkának: a magyar panziók esztétikai jellegzetességeit pontokba szedni és értelmezni, általános összefüggéseket kimondani egyben a jelenség elfogadását, kvázi kanonizálását jelenti. Hiánypótló munka, a kutató fotográfus által létrehozott érvényes kordokumentum egy eltűnő világról, amelyről még nem tudni pontosan, milyen társadalmi konszenzus alakul majd ki. Sokan használjuk a szerethető hibák szóösszetételt, amely amellett, hogy észrevehető minőségi különbségekre hívja fel a figyelmet, mégiscsak a másság egyfajta elfogadására szólít fel. A sorozat ilyen szerethető hibák alatt meg-megroggyanó enteriőröket mutat a reményteli kilencvenes évekből.
Miért tudnak tetszeni a fura, eklektikus megoldások, az utánzatokból felépített olcsó luxus?
Hanna válasza többrétegű, de a legfontosabb, hogy emlékeink fűződnek hozzájuk, így pedig az otthonosság érzetét keltik. Az alakok mintha egy generációhoz tartoznának, az ő gyermekkori emlékeik hátterét jelentik ezek a szocialista bútoriparból kiutat kereső, Dallas-enteriőrök által inspirálódott szobabelsők.
Ezen a ponton kapcsolódik be a személyes szál. A mestermunkához tartozó szövegben olvashatunk a tökéletes nagymamakép összeomlásáról, egy emlékképről, melyben a csokitorta még őt sem kíméli. A helyszínek szisztematikus dokumentálása nyomán már önmagában is elég izgalmas mestermunkát készíthetett volna Rédling, ő azonban a helyszínekhez való alkalmazkodásának saját kötéltáncát is rögzítette, kiegészítve nyúlós, nyálas close upokkal, bevillanásokkal, melyek szerves részei egy pusztulásra ítélt, húsz évvel ezelőtt még nagyon népszerű dizájn tematizálásának. Az aszpikba fordított jácint így ugyanúgy szól a fotográfusról, mint a megtalált, átélt helyszínekről, melyekben az alkotó saját szerepét keresi kitartóan.
Két szempontból sem alaptalan behozni az elmélkedésbe Cindy Sherman film stilljeit, hiszen Rédling Hanna mozgóképes érdeklődése a mestermunkát kísérő-támogató dolgozatából is kitűnik, és az önarckép mint kifejezőeszköz is kapocsként szolgál. Shermannek a tömegmédiában zajló folyamatokat, a média gyorsaságát, kommunikációs eljárásait, vizuális-verbális nyelvét megkérdőjelező munkájában az egyik legfontosabb aspektus a feminista nézőpont. A COLOR TV, QUEEN BEDS, EXOTIK DREAMS című sorozatban azonban nem a média eszközeit saját maga ellen fordító kritikai munkát ismerhetjük fel, a feminista üzenet más formában,
az egyedül utazó, valami elől menekülő és önmagát hotelszobákban kereső nőalak formájában jelenik meg.
Az egyedül wellnessező, kikapcsolódó, franciágyon henyélő nő, akit nem a férfi tekintet örökít meg, a mai Magyarországon már önmagában is feminista állásfoglalás, csakúgy mint a végtelen iróniával megalkotott hidegtál-oltár narancssárga üdítőitallal és agyonhasznált lábassal.
Az önarcképek és remegő reggelik képei mellett megjelenő cukormázas virtualitás a hétköznapok egyhangúságából menekülő eszképista szórakozásait belső utazássá kezdik változtatni. Hová tart Rédling eszképizmusa? Be tud szippantani világa és segít minket abban, hogy fontosabbnak és jobbnak lássuk magunkat? Az installáció leírása alapján elképzelt élmény már inkább egy egészségtelen eszképizmus illúziójába jelöl átmenetet, ahol már nem lehet elkülöníteni a díszletet a valóságtól, a tükrökkel végtelenített és talajvesztett térben ritmikusan elhelyezett fotográfiák között könnyen vonatkoztatási pontok nélkül maradhatunk.
A 3D képek metafotografikus vonatkozással gazdagítják a sorozat ívét. Tapétaként installálva kissé háttérbe szorulnak, a látványfotón mintha időnként rájuk is csúszna egy-egy „igazi” kép. Mivel épp napjainkban lett teljesen természetes, hogy barátaink karibi tengerpartokról, empatikus választással a Colosseum árnyékából vagy egyéb más virtuális hátterek elől jelentkeznek be, meggondolandó, hogy nem lenne-e aktuálisabb, ha a virtuális nyomatok kerülnének az előtérbe. A 3D képek cukormázzal bevont rétegei eltakarják az alapul szolgáló fotografikus valóságot. Bár a műleírás a készítésük hátterében álmokat sugall, mégis, ez a gesztus tovább erősíti a szerző ambivalens kapcsolatát a magyarországi panziók enteriőrjeivel, a különös helyszínekben megtalált identitásával való, se veled-se nélküled kapcsolatot.
Persze az álmaink is mi vagyunk.
Már a modernista karater esetében is fontosabbak az érzések a narratívában annál, mint ami valóban történik a karakterrel. A szimbolikus képeket már évtizedek óta szokjuk, értjük, ilyen értelemben az életünk részei. Ezt erősíti tovább a virtuális valóság egyre elérhetőbb és népszerűbb közege.
Érdekes megfigyelni, hogy míg a sorozat első felében mutatott nőalakok nem látnak (csukott szemű énekes, szemellenzővel fekvő nő az alpesi táj előtt, csukott ajtó mögött kukucskáló pincér), az anyag második részében kinyílnak főhőseink szemei, kilesnek a takaró alól, hátrahagyják revitalizáló arcmaszkjaikat és kutatni kezdenek szűk környezetükben. Bár a narancssárga műanyagboltív által keretezett, szomorkodó lány személyiségfejlődése továbbra sem indul el, legalább a reflexió reménye megcsillan, és mintha az élményekben való, aktív elmerülés már nem sikerülne olyan jól, hogy Hanna alakja, a helyszínre hangolt stylinggal, teljesen feloldódjon a térben. Ezzel az alig, de mégis pozitív végkicsengéssel enged utunkra a színestévékkel és műanyag virágokkal építkező sorozat, mely kiválóan balanszíroz az izgalmas divatanyag és alkotói fotográfia műfaja között.
A MOME diplomakiállítása a vészhelyzet miatt idén virtuális térben valósul meg, a megnyitó június 18-án 18 órakor lesz.
