The Square / A négyzet (2017)
svéd-német-francia-dán film, 142 perc, r.: Ruben Östlund
A kortárs képzőművészet jó hírnevén kevés dolog rontott többet mostanság, mint Ruben Östlund új filmje. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy A négyzet a filmes szakmában sikert sikerre halmoz: a cannes-i filmfesztivál fődíja után az Európai Filmakadémiától a legjobb európai vígjáték, a legjobb európai film, a legjobb férfi főszereplő, a legjobb forgatókönyv és a legjobb rendezés díját is megkapta. Megy majd az Oscarra, talán ott is nyer, de az biztos, hogy már eddig is sokan látták, és még többen meg fogják nézni emiatt, Európán kívül is.
A négyzet főszereplője egy identitásválságba került, sármos, elvált, negyvenes kurátor, múzeumigazgató, apa, Christian. A történet azzal kezdődik, hogy Christian éppen munkába sétál, és egy menekülő nő rácsimpaszkodik. Segít neki, de kiderül, hogy minden csak azért történik, hogy közben kizsebeljék. Ezek után saját múzeumi munkája, többek között A négyzet című művet is bemutató kiállítás előkészítése helyett csak arra tud koncentrálni, hogy valahogy visszaszerezze a dolgait. A mobiljában lévő helymeghatározót követve, forró nyomon járva, a Teslájában Justice-t bömböltetve megérkezik egy külvárosi háztömbhöz, amelynek – pontosabb célpont híján – minden lakóját megvádolja, köztük egy a saját lányaival közel egyidős, önérzetes kisfiút is. Ezt Christian hanyatlásának újabb stációi követik. Egyéjszakás kalandba bonyolódik egy újságírónővel; elhagyja a plázában a lányait; a kiállítás kommunikációját intéző marketingcsapat munkáját hanyagul tovább engedi, ami óriási botrányt okoz, rombolva a múzeum jóhírét, közben a kisfiú szabályosan üldözni kezdi, és a középosztálybeli protokollok összetartotta, tét nélküli élete a széthullás felé tart. Spoilerezni sem érdemes többet, de harminc oldal is kevés lenne ahhoz, hogy A négyzet szövevényes cselekmény-kollázsát érthető formában össze lehessen foglalni írásban.
A casting tényleg jól sikerült. A főszereplő, Claes Bang bármelyik kortárs művészeti eseményen sétálgathatna csontkeretes szemüvegében, a filmben egyszerre adja jól a félve örülő, kissé merev, gyakorlatlan tilosban járót és a magabiztos, önző középkorút. Az amerikai újságírónő szerepét játszó Elisabeth Moss minden apró zavara, furcsa kokettálása az igazgatóval és öntudatos számonkérése végig hiteles. De nem csak a páratlan páros játéka kiemelkedő: a film egyik epizódja a Majmok bolygóját is lemozgó-betanító, Terry Notary szóbennszakasztó alakítására épül. Östlund és stábja – megint csak jórészt a szereplőválasztásnak köszönhetően – mesterien építi fel a film feszültségteli pillanatait, történjen az akár egy egyszerű főnök-beosztott, egy különös szerető-szerető közti vagy egy nehéz apa-gyerek viszonyban.
A filmben rengeteg a kis történetszál fut egymás mellett, Christiant mindig érintve. A kis epizódok egy Östlunddal készült interjú szerint különálló, de valós sztorikon alapulnak. A filmet nézve minden ilyen rendezői kommentár nélkül is érezhető ez az inkoherencia, annak ellenére persze, hogy láthatóan nem ez volt cél: ezek a lopott történetek egyetlen főszereplő köré szerveződnek egy nagy, szájbarágós parabolává, ami viszont sehogy sem áll össze. Talán jobb lett volna lemondani néhány epizódról, így a film hossza sem haladta volna meg az öncélúan elnyújtott kétórás időtartamot több mint húsz perccel.
De nem is ez a legnagyobb baj ezzel a sok díjat nyert filmmel. Szatíra akar lenni, ez már az első – egyébként még szórakoztató és biztató – lovasszobros jelenettel egyértelművé van téve. A négyzet a társadalmi egyenlőséget, a szabadságjogok csorbítatlan érvényesülését és a politikai korrektséget mindenek fölött képviselő képzőművészeti élet komikus-ironikus ábrázolására törekszik, tehát nem egyenesen beszél a témájáról, hanem vicceskedve kritizál, sőt annál még tovább is megy. Östlund filmesként ítélkezik egy általa láthatóan csak felületesen ismert közegről, amely ebben az összefüggésben a metaforája a társadalmi egyenlőség és a PC állítólagos általános tarthatatlanságának és az általa teret kapó válogatott túlkapásoknak is. Ráerősít egy sor olyan, a kortárs képzőművészettel kapcsolatos közhelyre, amin, ha túljut bárki is, csak akkor tudja meg, hogy mit kommunikál egy képzőművészeti alkotás.
Ennek a leegyszerűsítésnek a legkiemelkedőbb és egyébként a filmben is kiemelt példája az a már említett nagy hatású, mégis didaktikus jelenet, amelyben – az Oleg Kulikra és kutyás akcióira utaló – Oleg nevű művész felforgató, a nézőket inzultáló majom-performansza a társadalmi elit tagjaiból álló közönségből is csak nyers indulatot, az ösztönök felbuggyanását váltja ki. Képtelenek a tárgyi szinttől elszakadva metaszinten gondolkodni arról, amit látnak, tehát ellógják azt az agytornát, amelyet egyébként minden műtárggyal szembesülve el kell végezni, amennyiben a megértésre és az értékítéletre törekszünk. Ez a nem értéstől a megértés felé tartó folyamat nem éppen kellemes, ezért a képzőművészethez kapcsolódó, most már évszázados sztereotípiák könnyű és rövid kiutat mutatva elkanyaríthatják a nézőket ettől a bizonytalanság-érzéstől. „Ilyet én is tudok csinálni”: A négyzet a benne exponált, unalmas példákkal – a múzeumban feltakarított installációval, a csimpánz festette akvarellekkel stb. – e szólam igazolását nyújtja, egy jó szatírához az ilyen közhelyeknél azonban mindig is több kellett.
A rendező témabeli inkompetenciáját igazolja ezen felül az az általa kitalált, középpontba állított mű, amely a filmben a metaforaként használt képzőművészeti közeg metaforájaként értelmezhető. A négyzet című munka egy fényszalaggal lehatárolt, négyzet alakú, kb. 2×2 méteres térrész, egy installáció. Koncepciója szerint az egymás iránti bizalomról szól, a benne állók egyenlő joggal rendelkeznek, illetve az oda belépőkön mindenkinek kötelező segíteni. A hozzá kapcsolódó kérdés pedig az, hogy mégis ki tartatja be ezt a kötelezettséget. Kétségtelenül keletkeznek rossz műtárgyak, de azért ilyen értelmetlen munkák, mint A négyzet, ritkábban kerülnek komolyan vehető helyzetbe, múzeumi közönség elé. Ennek ellenére Östlundéknak még azt is sikerült valahogy elintézni, hogy az installációt valóban bemutassák képzőművészeti kontextusban, a värnamoi Museum Vandalorum közreműködésével 2015. április 18. és június 21. között amolyan Kész átverés show-szerű helyzetben, anyaggyűjtés céljából, támogatva egyszersmind azt a lejárató tevékenységet, amit a sokakhoz eljutó, nagy hatású közönségfilm végez jelenleg is a múzeumok és az egész kortárs képzőművészeti közeggel szemben.
A négyzet tehát az egyenlőség erkölcsi eszméjében vetett hit és a politikai korrektség kritikáját kívánja adni. Ezzel a múzeumos keretsztorival azonban az olyan tényleges hatással bíró, szociálisan érzékeny művészeti projekteket is komolyanvehetetlenné teszi, amelyek mögött az aktivista tevékenységhez mérhető, elkötelezett társadalmi munka áll, és amelyek valódi hatással vannak az érintett csoportok életére. Östlund saját, e kategóriába sorolható filmbéli művét egy gyalogátkelőhelyhez hasonlítja, amivel azt bizonyítja, hogy egyszerűen nem is érti, hogy aki korrekt szeretne lenni mindenek fölött, az nem egy külső elvárásrendszernek akar megfelelni, hanem elvei vannak, amelyek belül munkálnak.