Nem árulok el titkot azzal, hogy kép és kép között,
az ábrázolt téma azonossága mellett is, nagy különbség van. A választott forma bizonyos értelmezési evidenciákat jelent, melynek dekódolását a virtuális képözön befogadásán edződött néző jó, ha észreveszi, érti. A szerkesztés a kommunikáció ezen rétegeit erősítheti fel. 2017-ben, az artportal.hu felületének megújításakor kerültem a magazinhoz, az új képmezők mérete igényelte képszerkesztő bevonását. A helyzet nem volt ideális, hiszen a képekre nem volt külön költségvetés, de a szimpatikus stáb meggyőzött arról, hogy érdemes belevágni a munkába. Ez alatt a közel öt év alatt a képekre mint önállóan is informatív tartalomra tekintettem, mellyel a szöveget nem csupán illusztrálni, feldobni lehet, hanem az adott témában releváns vizuális kommentek árnyalják, formálják a verbális réteget. Emellett a képek választásakor törekedtem a kevésbé ismert alkotók és a sokszínű művészeti gyakorlatok bemutatására. Fontos volt számomra, hogy a képzőművészeti szcéna élő, izgalmas közegként jelenjen meg, ahol alkotó és befogadó, illetve az intézményrendszer más szereplői: kurátorok, galeristák, civil szervezők is egyaránt lényegesek. A művészt és a szervezőket nem pusztán az alkotások jelölik ebben a közegben, hanem mindaz az egyre összetettebb tevékenység – például együttműködések, digitális platformok létrehozása, prezentációk, oktatási tevékenység, satöbbi –, amellyel eljutnak a művek bemutatásáig. Ha eljutnak egyáltalán, hiszen a mű nem mindig látható hagyományos értelemben. Az elkapott pillanatok segítségével olyan művészeti szereplőket szerettem volna közel hozni az olvasókhoz, akik tevékenységükkel a művészeti produktum helyét és érvényét keresik a fluid képzőművészeti környezetben. Ezt a célt szolgálta az artportal:képző előadássorozata is, ahol a felkért szakemberek a legfrissebb, nemzetközi referenciákon tesztelt, de hazai szcénára hangolt meglátásaikat prezentálták. Öröm volt dolgozni az előadássorozatokon és hallgatni az előadásokat.
Időnként nem tartalmi, hanem formai
A fotók válogatása nem feltétlenül tartozik az alkotó feladatai közé. A fotográfus elkészíti a képeket, majd továbbküldi, rábízza a szerkesztő szakemberre, aki a befogadó felület igényeinek, elvárásainak ismeretében válogatja, alakítja a sorozatot. Ő tudja, hogy milyen formátum áll jól a nyitóképnek, vagy hol takar ki a címsor. Az autonóm művészeti miliőben is megvan ennek a párhuzama, sokszor a sorozat összeállításában a kurátoroknak van kiemelkedő szerepük, akik a kiállításra kerülő többi munka és a rendelkezésre álló hely ismeretében alakítják az anyagokat. Az öntudatra ébredt fotográfia a huszadik században többé-kevésbé elhatárolható fényképészeti műfajok sokaságát engedte útjára, melyeken belül az alkotók a téma igényeinek megfelelően mozognak, hol inkább megtartva azok folyamatosan változó határait, hol újakat kijelölve. A kétezres évek – talán a képzőművészek fotó alapú munkáinál tapasztalható installatív képes tartalmak hatására –, a fotók szerkesztésének egy különös módját hozta be a fotóművészet területére, ahol egy-egy anyagon belül szólalnak meg a különböző fotográfiai műfajok. Ennek következtében a dokumentarista jellegű fotó mellett ugyanabban a sorozatban megjelenthetett a tárgyfotó vagy a természetfotó, a műtermi absztrakció mellett a riport jellegű képek, hogy csak néhány példát említsünk. A más és más fotográfiai nyelvezettel megfogalmazott mikronarratívák végül egy egységes koncepcióban kapcsolódnak össze a kiállítótérben. Talán legtöbben Wolfgang Tillmans kiállításán láthatták ezt a képletet tavaly a Trafóban, ahol a művész sokféleképpen csoportosítható képeit maga kurálta egységes tárlattá. A hazai közegben Puklus Péter is jó példa arra, ahogy a heterogenitás, a műfaji különbségek szabadon és kreatívan használt eszközei egy-egy történet összefűzésének.
Ilyen érzés volt számomra az artportal platformját szerkeszteni, ahol a különböző képek, sorozatok, egy összkép részeiként dokumentálják a képzőművészet mikronarratíváit. Ha az egyes képek meztelennek és félreérthetőnek is tűnnek, a vizuális környezet által keltett asszociációk létrehozzák az elemek közötti kapcsolatokat.
A munka persze szigorú szelekcióval járt, melynek időnként nem tartalmi, hanem formai okai voltak. Jó volt látni, hogy az elmúlt években a kisebb és nagyobb intézmények egyre nagyobb hangsúlyt fektetettek a professzionális dokumentációra, hiszen a képek (videók) az esemény kommunikációjának fontos eszközei, a kiállítás lebontása után pedig annak lenyomatai.
Egy szeletet
Köszönöm a lehetőséget és a gördülékeny közös munkát közvetlen munkatársaimnak és a sajtósoknak, kurátoroknak, művészeknek, mindazoknak, akiknek sosem hagytam túl sok időt az anyagok elküldésére! Köszönöm a fotósoknak a jó képeket, a dokumentációba és reprodukciókba fektetett energiát, mellyel lehetővé vált, hogy a kortárs miliő legalább egy szeletét láthatóvá tegyük. Búcsúzóul fogadjátok szeretettel ezt a válogatást: néhány olyan eseményt, melyekre jó visszaemlékezni!
A nyitóképen a háttérben Medve Zsuzsi TEREMTÉS-KÖNYV, Ostáska genezise című kiállításának részlete a Liget Galériában, 2018. Fotó: Rózsa Erika
