Juhász Sándor: Egy kiállítás margójára – A fonott bambusz művészete –London BM

„Crafting Beauty in Modern Japan” címmel rendezett kiállítást a londoni Brithis Museum az elmúlt ötven év legjobb japán iparművészeti alkotásaiból. A tárlat anyaga a távol-keleti ország művészetének sokszínűségét reprezentálja, de műfajtól és stílustól függetlenül, egy lényeges pontra világít rá: a tradíciók fontosságára. A régi technikák használata, a szakmai virtuozitás, a természet tisztelete és megértésének igénye a japán művészet alappilléreinek tekinthetők. A hagyományos japán felfogás szerint, az ember nem irányítja, nem uralja a természetet, csak megpróbál összhangban élni vele. Ember és természet kapcsolata olyan, mint a pillanatnyi és a maradandó közötti viszony. Egyszerűség, anyagszerűség és a gyakori aszimmetria teszi olyanná a műveket, mintha maga a természet alkotta volna őket. A szabályos formák megtörése a japán művészet egyik sajátossága, melynek célja, a tökéletesség mögött rejtőzködő esztétikum megmutatása. Ez a japánok szépségről alkotott fogalma, amely nehezen fogható fel az európai kultúrkörből érkezők számára. A japán mentalitás ennél könnyebben megérthető. Hokusai, A Fudzsi hegy száz látképe című fametszet sorozat híres alkotójának szavai jól tükrözik a lényeget: „Hatesztendős korom óta megszállottan rajzolom a dolgok formáit. Mire betöltöttem az ötvenet, nagyszámú képet alkottam, de mire hetven lettem, semmi érdemlegeset sem hoztam létre. Hetvenéves fejjel végre kezdtem megérteni az állatokat, madarak, fák, füvek, halak és rovarok igazi természetét. Mire elérem a nyolcvanat, előrehaladok valamicskét, kilencvennél eljutok a dolgok mély értelméig, száznál már csodálatos lesz a munkám, száztíznél pedig minden pont és vonal életre kel”. Ezek után már nem meglepő, hogy a japánok a művészetről is másként vélekednek. A nyugati terminológia szerinti „művészet” meghatározása zavarba ejtő, és összeegyeztethetetlen a művészet és a mesterség oszthatatlanságát valló hagyományos japán felfogással. Míg az európai gondolkodásban az iparművészet általában másodlagos szerepet tölt be a képzőművészethez képest, addig a japán álláspont ebben is eltérő; lakkdoboz, vagy kerámia épp oly csodálat tárgya lehet, mint a festmény. Nem a műfaj rangsorol, hanem a produktum. Különben is, az iparművészetre vonatkozó japán kifejezés csak nyugati hatásra született meg a 19. század vége felé.
A japán alkotások többségét lényegében azonos művészi elvek határozzák meg, kortól és műfajtól függetlenül. A hagyományos anyagokat használó kortárs munkák között jó néhány olyan található, amelyről a laikus szemlélő nehezen állapítja meg, hogy mikor készült. Ilyen szempontból az idő nem játszik szerepet a művészetben. Míg a méltán világhírű japán kerámiaművesség több mint tízezer éves múltra tekint vissza, addig a fonott bambuszkosarak készítése nagyjából csak száz éve emelkedett művészi színvonalra, de mindkét tárgycsoport azonos szemléletet tükröz. Természetesen, kosarakat és egyéb tároló eszközöket már régóta készítenek Japánban bambuszból, hiszen ez a növény mindennapos anyagnak számít Ázsia nagy részén. A kosárkészítés, sok máshoz hasonlóan, Kínából jutott el a szigetországba, és majdnem az Edo-korszak végéig (kb. 1868) a japán kézművesek csak a kínai kosarak másolatait készítették. Az önálló munkák fokozatosan jelentek meg a piacon, ahol Hayakawa Shokosai I. (1815-1897) volt az első, aki következetesen jelezte munkáit. Ö nemcsak a modern japán kosárkészítés művészetének előfutára volt, de a kínai kalligráfia alapján, három, ma is használatos stílusba sorolta be a kosártípusokat. Leegyszerűsítve, a „Shin” jellemzője a szabályos forma és fonási motívum, míg a „Gyô” kötetlenebb, némi szabadságot enged a művész számára. A „Sô” stílus közel van a szabad formákat használó szobrászathoz, vagy az absztrakt festészethez. A bambuszművészet kialakulása erősen köthető a teaszertartáshoz, amely a Meiji-korszakban (1868-1912) jött divatba az átlag japán emberek körében (a műveltebb rétegnél már korábban jelen volt). A szertartáshoz szükséges eszközök között voltak fonott bambuszból készült tároló edények is. De kosarakat használtak a hagyományos virágrendezéshez, az ikebanához, amely nagyon népszerű volt az 1900-as évek első pár évtizedében. A legtöbb fonott kosár ebben az időszakban került eladásra. A művészien készült kosár a japán háztartás egyik legfontosabb és legértékesebb tárgya volt. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy annyit ért, mint maga a ház. Ahogy a modernizáció megváltoztatta a japán emberek életstílusát, úgy az értékes kosarak valahogy kikerültek a mindennapi életből. Érdekes módon, ezek szépségét a nyugati gyűjtők fedezték fel újra.
A kosárkészítés a kezdeti kézművességből lassan művészetté emelkedett, amelyben nagy szerepe volt Izuka Rokansai (1890-1958) munkásságának. Nemcsak kivételes technikai szakértelemmel rendelkezett, de a kreatív formák készítésének úttörője volt. Műveit minden idők legjobb alkotásainak tartják, még napjainkban is. Jelenleg nagyjából ötven hivatásos bambuszművész működik Japánban. Ennek magyarázata valószínűleg a technika elsajátításának nehézségeiben keresendő. Az a fiatal, aki ezt a művészeti ágat választja, legalább tíz évet tölt el az alapok megtanulásával. Az első pár évben csak figyeli mesterét, ahogy vágja, tisztítja, előkészíti a bambuszt a munkához. Megismerkedik a különféle bambuszok tulajdonságaival, van miből választani, mivel a világon található 12 ezer bambuszfajta fele található meg Japán területén. A tanuló először a régi kínai „Karamono” kosarakat másolja, hogy elsajátítsa a különböző technikákat és megszerezze az esztétikai fogékonyságot. Majd évekig egyszerű virágkosarakat készít, hogy magabiztossá váljon a szakmai fogásokban és fejlessze művészi képességét. Hosszú évek kitartó munkája szükséges a saját stílus kialakításához. Mivel a mesteri szint elérése több évtizedig tart, a legtöbb tanuló már gyermekkorban elkezdi az ismerkedést a kosárkészítés rejtelmeivel. Ez az oka annak, hogy a legtöbb bambuszművész olyan családból származik, amely már generációk óta ezzel foglalkozik.
A fonott bambusztárgyak kulturális státusza egyre növekszik Japánban és külföldön egyaránt. A kortárs bambuszművészek munkáinak jelentős részét nyugati gyűjtők vásárolják meg, akik szemében az alkotás inkább „object d’art”, mint használati eszköz. Ennek a felfogásnak valószínűleg jelentős szerepe van abban, hogy a művészek jobban kezdenek összpontosítani a formára, mint a funkcióra. A bambuszból font alkotások fokozatosan elveszítik a hagyományos kosarak formáit, de ennek ellenére, minden ízükben hordozzák a japán művészet jellegzetességeit és évszázados tradícióit. Erről személyesen is meggyőződhetünk az amerikai Santa Fe városában működő TAI Gallery/Textile Arts honlapján (www.textilearts.com/bamboo/index.html), ahol harmincöt japán kortárs bambuszművész munkái tekintjük meg. Sőt, ha egy-egy alkotás elnyeri tetszésünk, még vásárolhatunk is, az árak nagyjából 1200 és 16000 dollár között mozognnak.