Frida Kahlo nemcsak a 20. századi mexikói művészet emblematikus alakja, de a korszak első felének legismertebb női művésze egész Latin-Amerikában.
A személyét övező tisztelet jele a szeptember elején kibocsájtott új mexikói ötszáz pesós bankjegy, melynek egyik oldalát Kahlo önarcképe díszíti. A korán elhunyt festőnő nemzetközi karrierjét a születésének hetvenedik évfordulóján, 1977-ben, Mexikóvárosban megrendezett retrospektív kiállítás indította el, amit később több országban is bemutattak. A szélesebb ismertséget Julie Taymor Frida című filmje (Miramax, 2002) teremtette meg, mely a művész személyiségét, tragikus balesetét, politikai szerepvallását és szerelmi kalandjait állította a középpontba.
A bécsi Kunstforum kiállításán – mely a berlini Martin-Gropius-Bau együttműködésével jött létre – a művek a főszereplők. Az életmű jelentős részét lefedő, több mint 60 festmény főleg a két legnagyobb Kahlo-gyűjtemény, a mexikói Dolores Olmedo Patino Múzeum valamint a Jacques és Natasha Gelman Gyűjtemény darabjai. A festményeken kívül papír alapú munkák, tárgyak (köztük Kahlo gerincmerevítője) és temérdek fotográfia került bemutatásra. A fényképek jó része abból, a nagyjából hatezres fotóanyagból származik, mely csak 2007-ben került elő a Casa Azul nevet viselő Frida Kahlo-múzeum raktárából. A fél évszázadig lappangó képek magánéleti pillanatokat örökítettek meg. Néhányat maga a művésznő készített, másokat családtagjai, de olyan profi fotósok felvételei is megtalálhatók köztük, mint az amerikai Nickolas Muray, akihez Fridát érzelmi szálak fűzték.
A magyar gyökerekkel is rendelkező Frida Kahlo (apai nagyszülei Aradról vándoroltak ki) szinte valamennyi festménye önéletrajzi ihletésű. Állítása szerint két dolog határozta meg életét: buszbalesete és Diego Rivera. A 18 éves Frida 1925-ben olyan tragikus közlekedési balesetet szenvedettet, hogy életben maradása szinte csodának számított. A gerinc és lábsérüléseivel járó fájdalom egész életében elkísérte, annak ellenére, hogy közel harminc műtétet végeztek rajta. A kórházban töltött hosszú idő alatt kezdett el festegetni, de a képzőművészet mellett véglegesen csak akkor jegyezte el magát, amikor megismerkedett a legendás festővel, Riverával, akivel 1928-ben összeházasodott.
Frida és a nála húsz évvel idősebb Diego kapcsolata nem volt felhőtlen, mivel a férfinak rendszeresen voltak házasságon kívüli kalandjai. (Még Frida húgával, Cristinával is viszonyt kezdett.) Egy idő után Frida sem érezte magára nézve kötelezőnek a házastársi hűséget. Végül, 1939-ben válásra került sor, de egy évvel később Kahlo és Rivera ismét házasságot kötöttek, ami már kitartott Frida 1954-ben bekövetkezett haláláig.
Ezek után nem meglepő, hogy életművében a szenvedés, a szexualitás és a nőiség témái uralkodnak. Festészetére eleinte az európai reneszánsz volt hatással, melyet jól szemléltet a – Alejandro Gómez Arias nevű barátjának készített – Botticelli-stílusú Önarckép bársonyruhában című 1926-es képe. Ez a mű volt az első az önarcképek hosszú sorában, melyek gyakoriságára Kahlo a következő magyarázatot adta: „Azért festek önarcképeket, mert én vagyok az a személy, akit legjobban ismerek.” Ez bizonyára így van, de az önportrék Frida magányosságról is szólnak. A maszkszerű arcokon nem látszik érzelem, a lelkiállapotot a jelképes értelmet hordozó tárgyak, állatok vagy a háttér fejezi ki.
Az utalások általában könnyen megfejthetőek, mint az Önarckép, avagy Diego jár az eszemben (1943) esetén, ahol a homlokára festette Rivera arcmás teszi egyértelművé a kép jelentését. Az időrendbe tett portrékon látható, amint Kahlo alkotásainak színvilágára és jelképrendszerére hatást gyakorolt a mexikói népművészet és a prekolumbiánus kultúra, a ruhákkal, ékszerekkel, hajviselettel és a különböző tárgyakkal.
De minden stílusbeli változás ellenére, művei megfestett „naplórészletek”, melyek életének egy-egy konkrét szakaszára utalnak. Frida Kahlo ezért sem tekinthető „valódi” szürrealistának (bár életében hevesen tiltakozott ellene, mégis gyakran ide sorolják), mivel nem szakad el a valóságtól. Munkái híven tükrözik az egyre romló fizikai és pszichikai állapotát. A Törött gerinc (1944) című képén acélmerevítőben ábrázolja önmagát – a testébe vert szögek, a fehér lepel Krisztus szenvedéseire utal. Hasonló fájdalmat közvetít a Csak néhány apró szúrás (1935), mely egy újsághírben megjelent brutális gyilkosságot fordít át férje Cristinával folytatott viszonyára.
Frida Kahlo alkotásainak nagyszerűsége főleg képi megjelenítésben és az egyszerűségben rejlik. A számunkra gyakran egzotikusnak számító világon keresztül olyan emberi érzelmeket, gondolatokat közvetít, melyek mindnyájunk számára ismerősek vagy könnyen átélhetők. A művész mindeközben nemcsak élete történetébe avatja be a szemlélőt, de lelke legmélyére is bepillantást enged. A bécsi kiállítás, mely a londoni tárlat (Tate Gallery, 2005) óta Európában a legjelentősebb Kahlo-anyagot vonultatja fel, december elejéig látogatható.
Bank Austria Kunstforum
2010. szeptember 1. – 2010. december 5.