A Szépművészeti Múzeum, az európai modern festészet nagyjait bemutató sorozatába tartozó Monet, Van Gogh és a 2011-re tervezett Cézanne kiállítások között kakukktojásnak tűnhet a nagyközönség számára Ferdinand Hodler (1853–1918) most megnyílt tárlata.
Nem csoda, hiszen a századforduló környékén működő svájci mester munkái első alkalommal szerepelnek Magyarországon, legalábbis ilyen átfogó kiállítás keretében. Az életmű bemutatásának ötlete Budapesten merült fel, mely a berni Kunstmuseum csatlakozásával vált valóra – svájci érdekeltség nélkül szinte lehetetlen megrendezni egy jelentős Hodler kiállítást, mivel a művek túlnyomó többsége ma is az alpesi ország határain belül találhatók. A kurátor személye szerencsés választásnak bizonyult: Katharina Schmidt nemcsak a bázeli múzeum igazgatója volt majd tíz esztendőn keresztül (talán ennek köszönhető, hogy intézmények és magángyűjtők készséggel kölcsönöztek alkotásokat), de 1972 óta rendszeresen szervez 19. századi, klasszikus avantgárd és kortársművészeti kiállításokat. Ez meg is látszik a budapesti tárlaton, amely egyértelműen látogatóbarát. Minden a műveknek, és a közönségnek van alárendelve. Nincs önmaga mutogató installáció, sejtelmes félhomály, nehezen megfejthető koncepció. A puritán, de ízlésesen kialakított termek szinte fényárban úsznak, láthatóvá téve a képek között hagyott jókora üres falfelületet. A rendező bátran bízhatott a művek kisugárzásában, mely mágnesként vonzzák a tekintetet. A tér kialakításának és a lényegre törő feliratoknak köszönhetően egy kellemes séta közben ismerkedhetünk meg a művész munkásságával.
Az életműből válogatott több mint 120 festmény és nagyjából 40 rajz Hodler szimbolista felfogású műveit helyezi középpontba. A realizmusból induló művész stílusváltására az 1880-as években került sor. Témái (szerelem, szenvedély, halál, életkorok változása) nagyméretű, világos színű, dekoratív alkotásokban jelennek meg, melyeket geometrikus szerkesztés jellemez. A szimmetrikus képfelület, a plasztikus figurák, a háttér síkszerűsége, az azonos formák ritmikus ismétlődése stílusának jellegzetes vonásai, melyeket jól szemléltet Hodler egyik legismertebb festménye, az Éjszaka (1889-1890). Ez az alkotás hozta meg a művész számára az első elismerést, annak ellenére, hogy a genfi Musee Rath az utolsó pillanatban vonta vissza a képet egy kiállításról. A szigorú ítészeket nem a kép témája aggasztotta, amint a festőt ábrázoló alakot elragadja a halál, sokkal inkább a kitüremkedő női tompor látványa. Hodler, a kor szokása szerint, egy bérelt teremben, belépődíj ellenében mutatta be a letiltott alkotást. A botránynak köszönhetően nagy volt az érdeklődés, mely jelentős bevételt hozott a művész számára. A szakmai sikert csak a következő év hozta meg, amikor az 1891-es párizsi szalon elfogadta és bemutatta az Éjszakát. Röviddel ezután Münchenben, Velencében, Berlinben és Bécsben állították ki a festményt. Klimt meghívására Hodler több tucat alkotással vett részt a bécsi Secession 1904-es kiállításán, amely után a művészt az európai szecesszió egyik vezető egyéniségeként emlegették. Tájképei legalább annyira közismertek, mint alakos kompozíciói. A tárlaton jól nyomon követhető az a folyamat, ahogy Hodler a realizmustól, a tízes évek elejére eljut a csak színekből felépülő tájábrázolásig (Naplemente a Genfi-tónál Lausanne felől, 1914). Önarcképei, melyekből több mint százat készített élete folyamán, szintén végig kísérik a kiállítást, számot adva mindarról, melyet a lélek elárulni képes.
Ferdinand Hodler a századforduló jelentős művésze volt, hatása napjaink kortársművészetén is érezhető, főleg mióta a szimbolizmus újra divatba jött. Ez ismét ráirányította a közfigyelmet a svájci mester munkásságára, hiszen nyilván nem véletlen, hogy a párizsi Musée d”Orsay nagyszabású kiállítást rendezett alkotásaiból 2007/2008 fordulóján. Az elmúlt évek hazai „mega”kiállításai után végre egy olyan esemény részesei lehetünk, mely nem túlzásai és marketing fogásai, hanem valódi tartalma révén érdemel figyelmet.