Juhász Sándor: Lélek és test fekete-fehérben

A művészeti ágak közül talán csak a fotográfia története képzelhetetlen el magyar alkotók nélkül: André Kertész, Brassaī (Halász Gyula), Moholy-Nagy László és Robert Capa (Friedmann Endre Ernő) megkerülhetetlen szereplői a két világháború közötti időszak nemzetközi fotóművészetének. Ennek ellenére e műfaj hazai presztízse messze alatta marad a külföldön tapasztalható elismertségnek. A művészi fényképek gyűjtése már az ötvenes évek vége felé elkezdődött Amerikában, melyet Nyugat-Európa egy jó évtizedes késéssel követett, de Magyarországon még most is csak gyerekcipőben jár. A lemaradásban jelentős szerepe van a kultúrpolitikának, melyben a fotóművészet a sereghajtók közé tartozott és tartozik ma is; bizonyság rá a Magyar Fotográfiai Múzeum sanyarú helyzete, alulreprezentált állami finanszírozása. Pedig van mire büszkének lenni, hiszen a nemzetközileg ismert magyar képzőművészek többsége a fotográfia területén alkotott maradandó értéket. A hazai magángyűjtő egy része már túl van ezen a felismerésen – ez jól mutatja a Kieselbach Galéria fotóárveréseinek sikere –, de a műfaj társadalmi elismertségét csak olyan kiállítások teremthetik meg, mint a Szépművészeti Múzeum mostani tárlata, mely az intézmény történetében első alkalommal mutat be művészi fotográfiákat.
Az emberi létezés kettősségére utaló Lélek és Test című kiállításon nemcsak a fotóművészet kiemelkedő alkotásai tekinthetők meg, hanem nyomon követhetők a fotótörténet esztétikai és technikai változásai is az 1800-as évek végétől egészen napjainkig. A csaknem 90 – felerészben magyar, felerészben külföldi – fotóművész több mint 220 alkotását hat tematikus egységbe rendezte Baki Péter, a kiállítás kurátora. Ezzel egymás mellé kerülhettek régi és kortársművészek alkotásai, ahol nézőpontok és esztétikák ütközésének tanúi lehetünk. Egészen nyilvánvaló a felfogásbeli különbség Rónai Dénes Ádám és Évája (1910 körül) és a hasonló címet viselő Balla Demeter (1984) alkotása között, mely két korszak ízlésvilágát, társadalmi felfogását tükrözi. A külföldi alkotók háború előtti munkáin keresztül megismerhetjük azt a közeget és azokat a művészi hatásokat, melyek az idegenbe emigráló magyar fotósokat, Kertészt, Brassaďt és társaikat fogadta. Az itthon maradt kortársak, mint például Balogh Rudolf, Pécsi József vagy Escher Károly munkái, pedig azokat a gyökereket jelenítik meg, melyeket a külföldre távozók vittek magukkal. A kiállítás egyik erénye, hogy nemzetközi kontextusba helyezi a magyar fotóművészetet, párhuzamot vonhatunk Moholy-Nagy László és Man Ray, vagy Martin Munkácsi és Henri Cartier-Bresson munkássága között. A tárlaton bemutatott önarcképek, portrék, aktok, szociofotók, csoport- és életképek a 20. század erkölcsi, társadalmi, politikai változásainak lenyomatai. Öröm és bánat, magány és elmúlás, a háborúk szenvedései tükröződnek az alkotásokon. A kiállítás legismertebb fényképét a magyar Robert Capa készítette Spanyolországban, 1936-ban. A milicista halála az értelmetlen öldöklés megrázó pillanatát rögzíti. Hasonló üzenetet hordoz a New-York-i ikertornyok leomlását megörökítő felvétel (Joel Meyerowitz, 2001), vagy Szabó Dezső Time bomb-ja (2006), mely egy terepasztalon megrendezett mű-merénylet fotográfiája.
A tárlat nemcsak új fejezetet nyit a Szépművészeti Múzeum történetében, de egyértelmű bizonyítékát adja annak, hogy a fotóművészet egyenértékű társa a képzőművészet hagyományos ágainak. Erről személyesen is meggyőződhet a látogató az augusztus végéig nyitva tartó kiállításon.