Kanye West egyik legnagyobb kritikusa és talán legkomolyabb ideológiai ellenfele Mark Fisher. A brit filozófus, zenekritkus és kultúrakutató többek között amellett érvel,[1] hogy Kanye – az R&B és rap hangzását mai napig meghatározó – albuma nem nevezhető innovatívnak vagy forradalminak, mivel már a ’80-as és ’90-es években is elterjedt technikákat használ. Fisher olvasatában a 808s and Heartbreak mértéktelen autotune használata olyan, mintha plasztikai műtétre kényszerítené a valóságot, míg a Peter Saville a New Order Blue Monday és Power, Corruption and Lies albumainak borítóin alkalmazott színskálájának átvétele azt támasztja alá, hogy a látnoknak kikiáltott West ugyanúgy a popkulturális nosztalgia (és ilyenmód közvetetten a freudi halálvágy) hírnöke, mint bármely más kortárs popsztár.
Ugyanakkor, még ha bizonyos produceri módszereitől el is vitatjuk az eredetiséget, Kanye művészetének egészétől mindezt semmiképp nem tehetjük meg. Az ezredforduló környékén a hip-hop műfaját domináló gangsta rap hipermaszkulin világában a presztízs elsődleges forrása a törvényen kívüli állapot, az “utcai” hitelesség volt. Karrierje kezdetén a középosztálybeli háttérrel rendelkező Westet több lemezkiadó pontosan azért utasította el, mert nem követte a kor rapperétől elvárt sablont. Korábban művészeti főiskolára járt, nem volt priusza, ezért magán viselte a “hátizsákos rapper” bélyeget, de részben pont ez adta a szakmai sikerhez elengedhetetlen eredetiségét. Felemelkedésének ikonikus pillanata volt, amikor 2007-ben a Graduation című albuma bevételek tekintetében sokszorosan lekörözte a tradícionális gangster rap toposzait követő 50 Cent ugyanazon a napon megjelent albumát. A következő három évben aztán még kétszer, először 2008-ban (808s and Heartbreak), majd 2010-ben (My Beautiful Dark Twisted Fantasy) újradefiniálja a mainstream rap irányvonalait. A Runaway például direkt és indirekt módon is önironikus: Kanye itt egyrészt sample nélkül, maga építi a beatet, másrészt a szövegben a tőle való menekülésre buzdítja az ismeretlen egyes szám második személyű lírai alanyt.
Azt, hogy West nem egy csak egy popkulturális Pierre Menard, talán a 2016-os The Life of Pablo szemlélteti a legjobban. Az címben megjelenő név West bevallása szerint egyszerre utal Pablo Picassora, Pablo Escobarra és Szent Pálra, az album pedig ennek a képzavarnak megfelelően végtelenül fragmentált: szerkesztési elvei leginkább az avantgárd kollázsokét idézik. Átmenet nélkül követik egymást aktív és rég elfelejtett, élő és halott zenészek hangjai, Instagram klipek és videójátékok hangeffektjei, vagy műfaji váltások, gyakran akár egyetlen számon belül. Louis Aragon ideálja szerint az avantgárd művész képes „ollóval meg ragasztóval felülmúlni” a festőket (esetünkben zenészeket) azáltal, hogy a hanganyagot „darabokra vágja, átdolgozza, egy sorból refrént csinál, felforgatja a színeket, […] a verssorok egymásutánját, megismétli őket.”[2] Megjelenését követően West még hónapokig variálta az album számlistáját és buherálta hanganyagát; egy “élő, lélegző, változó kreatív kifejeződésnek” nevezte, ezzel vonva kétségbe a műalkotás befejezettségét és függetlenségét a valóságos időtől, miközben az album mint domináns zenei forma végét hirdette.
Az átlagos rap szám tulajdonképpen önmagában is a pluralizmus elvének megtestesülése, amennyiben készítésének hátterében egy komplex, többidejű koprodukció áll. A művet ugyanis végső formájában maga a rapper (a projekt arca), az esetleges vendégelőadók, a háttérmunkát végző producer(ek), illetve a kisajátított hanganyagok készítőinek együttes munkája hozza létre. Kanye egyik fő erénye, hogy rendszeresen életművük legjobb darabjait csiholja ki a koprodukcióban résztvevők népes csoportjából. Túlzás nélkül nevezheztő posztmodern polihisztornak, aki leginkább olyan filmrendezőre emlékeztet, aki önmaga írja forgatókönyveit és játssza egyúttal a főszerepet is. Személyében a végtelen digitális archívumban való lenyűgöző navigációs képesség és a technikai hangmanipuláció növekvő eszköztárának kreatív használata ötvöződik a popzenében korábban példátlan kísérletezési vággyal. Mindez pedig lehetővé teszi, hogy ha a múltra tett utalások által is, de folyamatosan megelőzze korát.
Kanye karrierjének elejét szintén meghatározta az a küzdelem, amit azért folytatott, hogy ne kizárólag producerként tekintsenek rá. Segítségére volt ebben, hogy egy adott rappert jellemző egyedi szövegmondási stílus, a flow terén nyilvánvaló szomatikus tehetséggel rendelkezik, sokak szerint még a kortárs hip-hop legjobb lírikusának tartott Kendrick Lamart is “lerappeli” közös számukban, a No Parties in LA-ben. Ugyanakkor a szövegíró Kanye érdemei sokkal könnyebben elvitathatóak, mint a producer Kanye-é.
A 2010-es évekre a populáris hip-hop egy sor olyan magánmitológiát teremtő alakot termelt ki, akik népszerűség, bevételek és botrányosság tekintetében egyaránt átvették a hagyományosan rocksztárok által betöltött pozíciókat a zeneiparban és a médiában. A rap kultikus figurái azonban a lázadás helyett jellemzően a fogyasztói hedonizmust és a gyönyör kényszeres üldözését propagálják. Fisher teljes joggal sorolja ebbe a kategóriába Kanyét. Főleg a Jay-Z-vel közösen készített Watch the Throne album játszik rá erre, de akármelyik számának esztétikai hatását képes tönkretenni egy-egy szexista, általános tájékozatlanságáról tanúbizonyságot tevő (mint az elhíresült “I keep it 300, like the Romans” sor a Black Skinheadből), vagy egyszerűen nevetséges verzével. Jó példa erre az érzelmileg töltött Wolves vokáljában elhangzó rész:
“I know it’s corny bitches you wish you could unfollow / I know it’s corny niggas you wish you could unswallow / You tried to play nice, everybody just took advantage / You left your fridge open, somebody just took a sandwich”
Vagy legújabb, Donda 2 albumán a Sci-Fi című számban Kim Kardashiannak címezve:
“When you laid down and I gave you the semen / I swear I heard God, the voice of Morgan Freeman”
Néha viszont megcsúszik a rapper tolla és a közönséges hedonizmus felszínességébe látszólag akaratlanul mélyértelmű sorok vegyülnek. Ebben is egyedi dialektika jellemzi Kanye Westet, aki saját márkái, a túlárazott Adidas Yeezy cipők és saját fejlesztésű zenelejátszó készüléke, a Stem Player szégyentelen promótálásával párhuzamosan, sőt, gyakran épp mindeközben hitelesen képes vallásos áhitatot közvetíteni zenéjével. A Jesus Walks formájában már legelső albumán szerepelt a keresztény témájú popzenei sláger előhírnöke, és ő épített be először gospel-kórusokat hip-hop számokba, amely gyakorlat mára komoly trenddé nőtte ki magát. Ezt követte 2019-ben West nyilvános megtérése és a Jesus is King kiadása, melyen a hagyományos gospelt keresztezi a hip-hop hangzásvilágával egy bevallottan keresztény szellemiségű album formájában. A megjelenést követő turné egy monumentális szent-és profán hibiridként, a Sunday Service gospel-kórus szereplésével, az amerikai Dél hagyományos vasárnapi miséit imitáló koncertek sorozata volt.
Barthes után mondhatnánk, hogy a Szerző halott, amikor “egyetlen tehetsége az írások vegyítésében áll, abban, hogy az egyiket kijátssza a másikkal szemben, oly módon, hogy eközben egyikre se támaszkodjék”[3]. De zenei karrierjétől nem függetlenül West egész magánélete egy performansz. Ennek pedig része házassága a valóságshow-sztár Kim Kardashiannal, majd válása tőle, konfliktusa George Bush-sal és barátsága Donald Trumppal, teljesen inkoherens tweetjei és interjúi (mint ez[4], amikor többek között azt nyilatkozta, hogy a rabszolgaság végső soron választás kérdése volt), vagy Kardashian új barátja, az SNL sketcheiből ismert Pete Davidson ellen jelenleg folytatott személyeskedő és infantilis támadás és az ebből kerekedett online szócsata.
A Kanye név jelentése szuahéliül “az egyetlen”, West pedig ennek megfelelően magánéletéből és botrányaiból saját mitológiával rendelkező világot épített, aminek középpontjában ő, vagyis “publikus privát énje”[5] áll, annak minden attribútumával (mint például az első albumának borítóján megjelenő medvejelmez). Ebben a világban mitikus archetipusként tűnik föl Kanye életének számos szereplője: anyja, a vallásos egyetemi tanár; apja, az egykori Fekete Párduc; a mentorból lett rivális Jay-Z (róla és hozzá szól a Big Brother című szám); ex-felesége, Kim Kardashian minden más párkapcsolatával együtt, sőt, a híres díjátadós félbeszakítás révén mitikus alak lett még Taylor Swiftből is. Nem véletlen, hogy a panoptikum jelentős része megjelenik meztelen viaszbábuk formájában a Famous klipjének botrányos nyitó képsorában.
West bevallottan bipoláris, instabil, emellett pedig visszataszítóan egoista, és ez legalább olyan fontos része művészetének, mint az, hogy ügyesen vág össze régi számokat. Ha létezik számára felmentő körülmény, az az, hogy amerikai rappernek lenni amúgy is skizoid állapot. Ingrid Monson a bahtyini dialogizmushoz hasonló, konstans feszültség állapotát rendeli az afro-amerikai zenész alakjához, akire párhuzamosan hatnak a szeparációt, függetlenedést, hangsúlyosan saját (afrikai) identitás kialakítását követelő centrifugális, és a betagozódást, asszimilációt, az (amerikai) „olvasztótégelyben” való feloldódást célzó centripetális erők.[6] Kanye maga is gyakran kiemeli, hogy míg keresztneve hangsúlyosan afrikai gyökerű identitására utal, családnevét felmenői rabszolgatartó tulajdonosától örökölte.
[1] Mark Fisher: Another Grey World: Darkstar, James Blake, Kanye West, Drake and ‘Party Hauntology’ in Ghosts of My Life. Zero Books, Winchester, 2014. 92-97.
[2] Louis Aragon: A kollázs. Ford. Bajomi Lázár Endre. Corvina, Budapest, 1969. 30-95
[3] Roland Barthes: A Szerző halála. http://www.irodalomelmelet.atw.hu/barthes.pdf , utolsó letöltés dátuma: 2022.03.30.
[4] https://www.youtube.com/watch?v=s_M4LkYra5k&ab_channel=TMZ , utolsó letöltés dátuma 2022.03.30.
[5] P. David Marshall: The Promotion and Presentation of the Self: Celebrity as Marker of Presentational Media in Celebrity Studies Vol. 1, 2010. https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/19392390903519057 , utolsó letöltés dátuma: 2022.03.30.
[6] Ingrid Monson: Saying Something: Jazz Improvisation and Interaction. University of Chicago Press, Chicago, 1996. 99-100.
