Nagyon sűrű, egységes kiállítás született belőlük az acb Galériában, Farkasvakság / Night Blindness címmel, írtunk is róla nemrégiben (Saját hiány, ap, 2018.01.04). Mégis úgy gondoltuk, néhány dolgot megkérdeznénk személyesen is, Esterházy Marcelltől.
ap: Volt egy korábbi, családi fotókat felhasználó kiállításod az acb-ben. Akkor úgy tűnt, a kiállítással zárod is a családi történeteket. A Farkasvakság egy része most ismét a családi archívumból építkezett. A gyász feldolgozásában segített?
Esterházy Marcell (E.M.): A korábbi kiállításom (Vesd össze (V.Ö.)) után úgy gondoltam, mindent elmondtam, ami a családdal kapcsolatban izgatott, foglalkoztatott. Lezártnak tekintettem. Utána jött a Capa Központ Jelentés című kiállítása, ahol még használtam a családi tematikát, de kicsit eltávolodva, más kontextusba helyezve. De hatalmas a családi archív anyag, bárhol megkaparom, mindig adódik egy újabb érdekes szál, úgyhogy a levegőben volt, hogy tovább foglalkozzam vele. A mostani kiállítás a gyászidőszak alatt készült munkák egysége. Nem tervezi az ember – lesz. Közel egy évig nem csináltam új munkákat, de közben elkezdett mocorogni több ötlet. A családi fotókból készült munka volt az első, amely megtörte a szünetet. Ezzel párhuzamosan gyűjtöttem a drapéria- és Piéta-ábrázolásokat. Volt egy nagyon erős drapéria-élményem a kórházból. A lepedő, a drapéria az utolsó vékony réteg két ember között, de el is választ. Ebből az élményből jött, hogy elkezdtem utánanézni, milyen drapéria-ábrázolások vannak a művészetben. Innen jutottam el nagyon gyorsan a Piéta-ábrázolásokig.
Ezek a kollázsok sokmindenről szólnak, hitről, erőről és gyengeségről…
E.M.: A férfialakok a klasszikus Piéta-ábrázolás Krisztus alakját idézik, nálam körvonalban, kollázsként megjelenítve. A nőalakoknál nincs ez a töredezettség. Fontos volt, hogy legyen kézzel csinálható, szöszmötölős munka. Korábban mindig úgy dolgoztam, hogy összegyűlt valami, ami érdekelt, a rengeteg anyagból fejben megvolt már minden, pontosan tudtam, mit miért. Amikor műtárgy lesz belőle, „legyártottam”, akkor már nincs benne érzelem. A mostani kiállítás munkáit hagytam alakulni. Jó volt velük foglalkozni, rájuk koncentrálni. Miután körvonalazódott az anyag, attól kezdve már nagyon hasonlóan készült minden, mint a korábbi munkáimnál. Korábban sok dolgot sűrítettem egy valamibe, s azt hagytam kinyílni. Ilyen volt nagyapám III./3-as története, ami nem pusztán egy családi dráma, de a huszadik század kelet-európai története is. A mostani kiállítás anyaga ezzel ellentétesen alakult, egyre inkább szűkült minden munka.
A korábbi munkákban is nagyon sok a személyes érzelem, de azokat eltávolítottad. Itt hagytad, hogy nagyon személyes, érzelmekkel teli maradjon?
E.M.: A korábbi munkáknál a családi dolgokra úgy tekintettem, mint egy anyagra, amivel dolgozni lehet. Megvártam, hogy a személyes dolgok leülepedjenek. A mostani anyagba beengedtem egy nagyon személyes, privát szálat. Nem emlékkiállítás, igazából nem is az apámról, sokkal inkább rólam szól. A gyász ideje nagyon más állapotot hoz az ember életében, folyamatosan saját magadat vizsgálod, kívülről látod magad. Nem kell ebből feltétlenül művészetet csinálni, de én alkotó ember vagyok, szóval, valahol ki kell jönnie. Ugyanakkor sokan emlékkiállításként kezelik ezt a mostanit.
Talán, mert nehéz különválasztani. Az általad megmutatott apa-fiú kapcsolaton túl ott van Esterházy Péter emléke is a fából készült könyvtestekkel, a saját pólójának „lenyomatával”.
E.M.: Amikor már tudtam, hogy az anyagból kiállítást csinálok, próbáltam nagyon tudatosan jelezni azt, hogy ezek nem relikviák és inkább maradjanak meg képzőművészeti kontextusban. Látom, hogy ez probléma, hogy nekem ő az apám, de másoknak ő Esterházy Péter, az író. És ezt ebben a kiállítási helyzetben is el kell fogadnom, be kellett emelnem értelmezési lehetőségként.
A „talált tárgy” mindig fontos a munkáidban. Az itt kiállított rudaharab, az a bizonyos póló különös szakrális jelentéssel is telítődött, az üvegre rajzolódó lenyomat a Torinói leplet idézi meg. A véletlenek által képződött, véletlenül megtalált üveglap mitől válik műtárggyá?
E.M.: Soha nem zavart, hogy kisajátítsak fotókat vagy tárgyakat. Ilyen volt például a Capa Központban kiállított „kezes kép”, a Tourner la page is, ami egy archív fotó arról a pillanatról, amikor herceg Esterházy Pált, a Mindszety-per vádlottját elviszik a rendőrök. Ennek egy részletét felnagyítottam és elforgattam.
Ennek mintha párdarabja lenne a II. János Pál pápát és merénylőjét, Ali Ağcát ábrázoló fotórészlet, a találkozásuk kinagyított pillanata.
E.M.: Technikailag ugyanazt csináltam, felnagyítottam egy kis részletet. Közel lépve szinte értelmezhetetlen a kép, távolodva, távolságot tartva áll össze az egész. Fontos a kiállításban való helye is, ahogy a kilépünk a galériából, a két ember tekintete találkozik a miénkkel. A póló pedig nagyon speciális tárgy. Évtizedekkel ezelőtt az apám egyik pólóját anyám egy üveg mögé rakta, több mint húsz évig állt benne. Valamikor kivették onnan, de a rárakódott por és a pólóból kicsapódott só az üvegen hagyta lenyomatát. Majdnem kidobtam, amikor a fényben hirtelen megláttam a rárakódott rajzolatot. Talált tárgy. A kiállításban a falnak támasztottam, ne kerüljön ugyanabba a szintbe, mint a többi mű. Erős gesztus, a hiány metaforája. Most, hogy kiállítottam, kapott egy újabb réteget, nem lehet rá úgy tekinteni, mint egy „nem műtárgyra”.
Nagyon hasonló gesztus a szorosan egymás mellett álló, különböző fákból készített Esterházy Péter kötetek mása. Izgalmas, felismeri-e az ember, melyik könyvtest melyik mű. Számos értelmezési lehetőséget ad ez a munka is.
E.M.: Hirtelen felindulásból készült. Zsigeri dolog volt. A családi kertünkben lévő fákból készültek, amelyek ugyanakkor mentek tönkre, amikor apám beteg lett, és ki kellett vágni őket. Már egy ideje ott álltak a kivágott fák. Egy asztalost kértem meg, vágja ki méretre a megadott hasábokat. Nagyon szépek voltak, láttam bennük a műtárgy lehetőségét, de eltoltam magamtól, az apám betegségének a metaforája volt. Sokáig állt a műtermemben. Apámnak még megmutattam, ő találkozott ezekkel a könyvekkel. Amikor kezdett összeállni a kiállítás, egy ponton úgy éreztem, beengedem ezeket a könyveket is a kiállításba. Fontos helyük lett, rögtön működtek. De felvetették a kérdést: műtárgyként funkcionálnak-e?
Fontos definiálni, mitől válik műtárggyá, amit alkotsz?
E.M.: Azt mondanám, hogy ha azzal a szándékkal készült, akkor az. De ez sem mindig igaz, mert több olyan munkám is van, ami később emelődött be, műtárgyként. A Mészöly Miklós szemüvege című sorozat például egy kamaszkori hülyéskedés volt, tizenöt évvel később lett a képzőművészeti munkámként kezelve
Naponta jársz futni, a kiállításon egy földre letett mobiltelefonon – mintha csak véletlenül lenne ott – a különböző helyszíneken felvett futásaid láthatók. Több videó-munkát készítettél korábban is, ez mégis különbözik azoktól. Hogyan válik az emlékezet tárgyává, a kiállítás szerves részévé?
E.M.: Hasonlít a pólós munkához, olyan, mintha csak le lenne dobva a földre. Nem egy nagyméretű kivetítőn látod a futást, hanem egy okostelefonon megy a fotók összefűzött, animált verziója. A munka címe, Ima helyett. A futás napi rutinja nagyon hasonlít az imádkozáshoz. Koncentrált figyelem. Futni is akkor kezdtem, amikor az apám beteg lett. Ezek a reggeli futások sokat segítettek a betegsége alatt, majd a gyászidőszakban is. Az elején azért készítettem a szelfiket, mert így egyszerű volt számolni a futást, meg érdekelt, mi van akkor, ha ebből is elindul egy gyűjtés. Nagyon hamar megtalálta a formáját, hogy legyen animált, ahol az egyik szemem mindig fix pozícióban van. Minden munkát lehet a hithez is kötni valamennyire. Végignézve a kiállítást, van egy nagyon erős ilyen olvasata is, de nem ezzel a szándékkal készült. Folyamatos dilemmában vagyok az egésszel, szinte mindig csalódom az én katolikus egyházamban. De amikor ennyire szélsőséges helyzetek vannak, mégis, valahogy oda is nyúl az ember. Kapaszkodunk, amibe tudunk.
Az időhöz való viszonyulásod minden kiállításod egyik központi kérdése. Itt mintha egészen új értelmezést kapna az idő. Korábbi kiállításodban már használtad az életed lakhelyeinek alaprajzait, akkor még falra tett képeken. Itt egymásra rétegzett installációban jelennek meg az alaprajzok. Ebben a kiállításban milyen az időhöz való viszonyod?
E.M.: Évekkel ezelőtt már fejben megcsináltam. Először a Liget Galériában állítottam ki, képek formájában, de már akkor vágytam arra, hogy egyszer szobrot készítsek az alaprajzokból. Az a kiállítás a válásom idején készült, arról szólt – szkennelt tárgyakat állítottam ki, s az addigi lakóhelyeim emlékezetből való lerajzolásából készítettem kollázsokat. A mostani installáció olyan magas, mint én, az alaprajzok egymáshoz viszonyítva irányban állnak, s mindig olyan magas egy-egy szint között a különbség, ahány évig ott laktam. Olyan, mint egy adatvizualizáció, sok minden leolvasható belőle. Az idő kérdése a képzőművészetben fura dolog, adott esetben besűrítek egy munkába több száz évvel ezelőtti dolgokat is, amiknek a mai napig van kihatásuk.
Ez a munka ugyanúgy lenyomat, mint a többi tárgy.
E.M.: Csakhogy ez szobor, olyan mint egy obeliszk, de közben korpusz is. Ebben vagyok leginkább benne én, az én lenyomatom egy fura nézőpontból. Fontos, hogyan jelenik meg a térben, eköré épül az egész kiállítás. Nincs teljesen középen a szobor, de körbejárható. Számomra fontosak a két munka közötti távolságok, lényeges, hogy a szemmagassághoz képest hol van egy-egy munka. Nem véletlen, hogy az első kép a II. János Pál pápát ábrázoló, de amikor megy kifele az ember, még egyszer belefut. A tekintet fontossága korábban is megjelent már, például a Feketén-fehéren című videó munkában, ami Gazdag Gyula Sípoló macskakő című filmjének zárójelenete. Ebben apai nagyapám szerepelt statisztaként, és nagyon fontos momentum, amikor nagyapám a leszegett fejét felemeli és belenéz a szemünkbe. Ali Ağca és a pápa tekintetébe belepillantani harmadikként, fontos gesztus, mielőtt kilépünk a galéria teréből.
Fotók: Erdei Krisztina
