Az idei londoni színházi szezon Ligetí György La Grand Macabre c. operájának előadásával indult. A Bosch-festmények hangulatát idéző, extravagáns és bizarr művet a nagy rajongótáborral rendelkező katalán La Fura dels Baus látványszínház állította színre. Alfons Flores díszlettervező monumentális színpadi installációja és bámulatos vizuális megoldásai lenyűgözték az angol közönséget és a kritikusokat. Ligeti maró gúnnyal megírt társadalomkritikájával tökéletes összhangban van a hatalmas meztelen nőt formázó díszlet és az arra kivetített apokaliptikus képek.
Az 1974-77 között megírt Le Grand Macabre mára biztos helyet vívott ki magának az operaházak repertoárján. Története Michel De Ghelderode avantgárd drámaíró, 1934-es Le Balade du Grand Macabre című darabján alapul.
Ligeti egy Breughel és Bosch festményeire emlékeztető, kegyetlen és ijesztő témát keresett s aligha találhatott volna ennél jobb forrásanyagot operájához. Michael Meschkével németül írták meg az opera librettóját, ám a nyelvi rugalmasság figyelembe vételével, úgyhogy az néhány hang megváltoztatásával bármely nyelven előadható: svédül, angolul, franciául, olaszul és magyarul is énekelték már.
Az opera jelentősége fanyar humorában rejlik, amely tükröt tart korunk társadalmának. A kép, amit elénk tár, kellemetlen igazságokkal teli: a viszálykodó pártok nézetei érdekelvűek, önimádó ambíció vezérli a politikusokat és az ország vezetőit. A korlátolt és önző emberiség manipulálható, kapcsolataink hamisak, fantáziánk beteges. A groteszk történet maró gunyorossága, méginkábbb újszerű és lázadó zenéje a művet a legmeghatározóbb tapasztalattá teszi, amely egy operában érheti az embert.
Az első bemutatót a Svéd Királyi Opera vitte színre Meshke rendezésében, s ez az egyetlen produkció, amellyel a perfekcionista Ligeti elégedett volt. Átdolgozott változatát ’97 -ben Salzburgban adták elő Peter Sellars rendezésében – ám ezúttal elhatárolta magát a darab posztnukleáris jövőábrázolásától. 1997-ben ennek a produkciónak kellett volna megnyitni a Londoni Királyi Operaházat is, de vezetői az utolsó pillanatban meggondolták magukat. Most, bő tíz évvel később, a le Grand Macabre-t hat előadás erejéig Londonban is színre vitték. (A világ óriásit változott az elmúlt időszakban: a prűd angolok tíz éve nem akarták előadni Ligeti operáját, ma viszont a Tate Modernben megrendezett Pop Art kiállításon Jeff Koons és Chiccolina pornófelvételeit is bemutatják.) Sohasem derül ki, hogy a három éve elhúnyt Ligeti jóváhagyná-e az előadás jelen változatát. Mindenesetre a La Fura követi őt abban, hogy az opera Bosch festményeinek félelmes hangulatát idézze. A prömiert a La Fura a brüsszeli La Monnaie színházban tartotta s a hátborzongató multimédia bemutató azóta folyamatosan telt házat produkál. Az előadás az operát keretbe foglaló vetítéssel kezdődik. A persziflázs a képzelt „Breughelland“ lakóiról szól, ám sem Ligeti, sem a La Fura nem hagy kétséget afelől, hogy hol is történik valójában. A ritmikus hangokból álló, tizenkét autódudán játszott nyitány világossá teszi, hogy a helyszín a forgalmas utak és dugók jelen világa. A leeresztett függönyön, akár egy mozivásznon, egy rendetlen szoba jelenik meg: az asztalon pizzásdobozok, poharak, egy teli hamutál. A kamera egy Big Mac(abre)-re közelít. Kéz nyúl érte: egy molett nő (akárha Bridget Jones hétvégéjét parodizálná) a hamburgerbe harap majd cigarettázva, bort kortyolva bámulja a televíziót. Amikor előrehajol, a függöny felmegy, s a színpadon egy ugyanolyan pózban előredőlő, óriási, üvegszálból készült női test alkotja a díszletet. Körülötte, rajta, benne zajlik az előadás.
A történet akár az akciófilmek paródiája lehetne: a világ megsemmisítésére törekvő gonoszt a hős és tudós barátja fékezik meg, megmentve az emberiséget, az uralkodót és a szerelmeseket… Csakhogy Ligeti hőse egy alkoholista antihős; barátja, a tudós asztrológus, egy transzvesztita, akit szadomazochista felesége terrorizál. A két kéjsóvár szerelmest a jelmeztervező a sok vitát kiváltó Bodies kiállításra emlékeztető, hússzínű izmokat és inakat ábrázoló egyenöltözékbe bújtatja. A tömeg által éltetett herceg játékszer az egymás fenekét markolászó politikusok és a titkosszolgálat embereinek kezében. Az éjféli apokalipszissel fenyegetőző Nekrotzar a megalomániás diktátorok paródiája. Itt is, ott is felhangzik egy-egy ismerős dallam; Ligeti belebabrál a legismertebb zeneszerzők műveibe; rövid részleteket használ fel Mozart, Rossini, Verdi, Wagner és Offenbach szerzeményeiből és kifigurázza az avantgárd zeneelméleteket is.
A második felvonás nyitánya csengőkön zendül fel. A vetítés megismétlődik: egy ajtón csengetnek eszeveszettül. A nő, aki a földre itta-ette magát, megpróbál odakúszni, hogy kinyissa. A kamera a háta mögé kerül, a függöny felgördül: a forgószínpadon ezúttal egy hatalmas hátsóval szembesülünk. A látvány Bosch triptichonjára a „Gyönyörök kertjé”-nek jobb oldali képére emlékeztet. Később a gömbölyű fenék két oldalra kinyílik, mint egy kétszárnyú kapu, láthatóvá válnak a belek, melyekből kesztyűs kezek nyúlnak ki, majd – mint undorító bélférgek – előkúsznak a titkosrendőrség tagjai. A világ úgy menekül meg, hogy a hős a gonoszt is rábeszéli az ivásra. Egy diszkójelenet parodizálja a mai szórakozóhelyeket. A szereplők Michael Jackson táncbetétjeit utánozzák, kifigurázzák a populáris tehetségkutató versenyeket és a londoni járőrök, a bobbyk is megjelennek. Ekkor éjfélt üt az óra, hatalmas apokaliptikus képeket, lobogó tüzet, vonagló testeket, menetelő csontvázakat vetítenek a díszletre. Ez azonban mind semmi a zenéhez képest: hajmeresztő dobszólók, megdöbbentő polifóniák zendülnek fel s a rézfúvósok baljós zenéje a kozmikus világvégét sejteti. Az irritáló feszültség egy hamisan zengő passacaglia-val oldódik fel. Ligeti gunyoros tanulságát úgy fogalmazza meg „Legyünk vidámak, hisz’ nem tudni meddig élünk!” A La Fura még meghökkentőbben fejezi be a történetet: a leeresztett függönyön görcsös grimaszba torzul a kivetített női arc… majd a kéz ezúttal egy vécélehúzóhoz nyúl… s végül a mosdó feletti tükörből huncut szemek mosolyognak a nézőre.
A látványos, humoros show sikere joggal növeli egyaránt Ligeti s a La Fura hírnevét.
Ligeti Györgyről
Az erdélyi születésű Ligeti a kolozsvári Konzervatóriumban majd a budapesti Zeneakadémián tanult, többek között Kodály Zoltánnál. Az ötvenes évek elején a Zeneakadémia tanáraként dolgozott. Ebben az időben dekadensnek nyilvánították és betiltották Pápainé című népdalfeldolgozását. A háború borzalmait egy újabb ideológiai rémálom váltotta fel. Nem meglepő hát, hogy 56-ban egy vonaton elrejtőzve nekivágott a világnak. Váltakozva élt Ausztriában és Németországban és megismerkedett az új zenei irányzatokkal. Ligeti azonban nem csupán kivételesen tehetséges zeneszerző volt, hanem végtelenül művelt ember is. A zenén kívül az irodalom, a művészetek, építészet és a matematika, főleg a fraktálgeometria érdekelte. Figyelmét nem kerülték el a társadalmi visszásságok, sem az elméletekben fellehető ellentmondások. Ellenállása az ideológiai doktrínákkal, vagy a kompozíciós dogmák bármely formájával szemben elszigetelte a kortárs zeneszerzőktől. Ouvre-je nem nagy, de annál jelentősebb. Leginkább olyan hangszeres műveket alkotott amelyek elektronikusnak ható elemeket tartalmaznak. Zenéjét több filmben felhasználták pl. az Űrodüsszeia 2001, a Tágra zárt szemek, vagy a Charlie és a csokoládégyár. Számos elismerést és kitüntetést kapott. A kortárs klasszikus zene kedvelői számára a legjobb zeneszerzők egyike.
Érdekesség
London nagy figyelmet fordít a tehetséggondozásra. Ezúttal is lehetőséget biztosít, hogy 15-18 éves fiatalok a Le Grand Macabre szürreális világát tanulmányozzák. Workshopok indulnak, amelynek keretei között megnézhetik az operát, beszélhetnek egy sor érdekes emberrel a produkciós csapatból, zenészekkel dolgozhatnak, komponálhatnak, bejárhatják London legforgalmasabb színházának belsejét, valamint előadhatják saját darabjukat. A workshopok között filmkészítő csoport is indul: a fiatalok dokumentumfilmet készítenek Ligetiről.