Karolina Koza: Képzőművészeti verselemzés, avagy egy kiállítás margójára

A Tate Modernben, a nagysikerű Louise Bourgois kiállítással átellenben, World As A Stage (A világ mint színpad) címmel nyílt kiállítás, amely 16 kortárs művész tematikus alkotását mutatja be. Közülük néhány a galéria felkérésére, speciálisan ebből az alkalomból készült.A színház, színpad és előadás témák köré épülő kiállítás, a – leginkább nagy nevekre építő Tate-produkciók között – rendhagyó, mondhatni kísérleti. Már a bejáratnál egy furcsa gesztus fogad bennünket, Tino Sehgal (GB) verbális műalkotása, amely a művész által kiadott útmutató, amelynek alapeleme, hogy folyton változó (az utasítás végrehajtójának hangulatával és a látogatók reakciójával egyetemben). A mű csak az adott pillanatban létezik, teljesen egyedi és megismételhetetlen. Sem fotózását, sem a folyamat leírását a művész nem engedélyezi, erről ennél többet nem közölhetünk.
Hozzá hasonlóan Roman Ondak (Sk) is felkérésre dolgozott. Ez nem az első ilyen jellegű együttműködése a Tate-tel, tavaly például a turbinacsarnok kicsinyített mását készítette el. Idén tíz olyan amatőr művésszel rajzoltatta le magát – amint a galéria termeiben vándorol –, akik sosem látták, csak mások leírása alapján elképzelték őt.
Renata Lucas (Brazília) a fizikai térben végrehajtott intervenciókra specializálta magát. Ezúttal, a galéria Szent Pál Katedrálisra néző ablaka mellett található felirat szerint, kitekintve a The Visitor (A látogató) című tájkép látható (amely a művész kizárólagos tulajdonát képezi).
A figyelmes szemlélő ekkor fedezi fel, hogy az épület előtti gyepet környező fák elé újabb facsoportok kerültek, azaz az installáció a tájon végrehajtott változtatás maga.
A művek másik csoportja a látogatók aktív részvételét feltételezi. Jeppe Hein (DK) két körkörös sorban elhelyezett, forgó tüköroszlopai megsokszorozzák a szemlélőt s önmagukat, így képezve a belül tartózkodó számára egy térben elhajlított virtuális labirintust. Rita McBride (USA) üresen álló Arénája egy hatalmas, mégis könnyed szobor. Ha helyet foglalunk rajta, akkor nézőtérré alakul, melynek padsorai előtt Catherine Sullivan videoinstallációja pereg. A színészek végtelenségig ismételt, összefüggéstelen gesztussora saját öntudatlan, tudatos, megjátszott és túljátszott gesztusainkra és szerepjátékainkra utal.
Ulla Brandenburg (D) hatalmas patchworkje, mely az 1932-es Shakespeare-színház függönyének másolata, a kiállítás shakespeare-i címére utal. Ha kíváncsian bekukkantunk mögé, csak falat találunk. Vajon melyik oldalon állunk; szereplők vagyunk, vagy közönség?
A hős és anti-hős témájához érkezünk. Jeremy Deller (GB) The Battle of Orgreave (Az ogreave-i csata) című alkotásában az 1984–85-ös bányász-sztrájkot választotta témájául, míg Cezary Bodzianowsky (PL) önmagát filmezte le egy állandóan forgó hordóban, egyik kezén és lábán egy-egy görkorcsolyával, amint iszonyatos erőfeszítéssel küzd a talpon maradásért.
(A film külön értelmet nyer, ha figyelembe vesszük, hogy kelet-európai alkotás.)
Pawel Althamer (PL) eredetileg egy berlini kiállítás számára találta ki Self Portrait As A Business Man (Üzletember-önarckép) című installációját. A megnyitó előtti napon öltönyben, nyakkendőben, mobiltelefonnal, karórával megjelent a galériában, ruháit, cipőjét levetve mindent egy kupacba dobált, és mezítelenül távozott.
A Tate által a későbbiekben megvásárolt alkotást Mario Ybarra (USA) Sweeny Tate c. installációjának szomszédságában láthatjuk, ami nem más, mint egy borbélyüzlet rekonstrukciója, ahol egyik napon hajvágó-vetélkedőt is rendeztek.
A kiállítás tehát bőven kínál anyagot annak is, aki a művészeti ágak határainak összemosódásán, vagy az érzékelés különféle aspektusain kíván elmélkedni, s annak is, akit a művészet és az élet viszonya, vagy az életművészet kérdései foglalkoztatnak.