A Tate
Modern Pop Life: Art
in a Material World (Pop élet: Művészet az anyagi világban) című
kiállításának megnyitóján a rendőrök is részt vettek. A reggeli órákban, miközben
a meghívott újságírók és fotósok nézelődtek a galériában, a közszeméremsértő
publikációkért felelős rendőrségi osztály képviselői megjelentek és lezáratták
azt a termet, amely Richard Prince Spiritual
America című művét mutatta be. Az életnagyságú aktfelvételen a tízéves éves
Brook Shilds pózol kihívóan, s bár Prince csupán újrafényképezte Garry Gross
azon fotóját, amely egykor az 1979 tavaszi Playboyban megjelent, a Scotland
Yard tanácsára a kép másnapra lekerült a falról.
A fotót tartalmazó
kiállítási katalógusok szintén eltűntek a Tate könyvesboltjának polcairól, a
terem két hétig üresen tátongott, majd az eltávolított képet egy újabbal
helyettesítették, amely a szinésznőt ezúttal felnőttként ábrázolja –
fürdőruhában.
A rossz
nyelvek szerint maga a Tate kurátora hívta ki a rendőröket, hiszen a Pop kultúra
része és jól bevált figyelemfelkeltő módszere a felháborodás –, és botrányokozás.
Nyilvávaló, hogy az érdeklődés növelésének ez a régi módszere nem csupán egyes
művészek, hanem intézmények esetében is működik…
A Pop Art mozgalom egyik legfontosabb célkitűzése a pop
zenéhez hasonló, populáris, tömegek számára is érthető, élvezhető és elérhető vizuális
művészet megteremtése volt. Képviselői az ötvenes-hatvanas években modern témák
egész tárházát fedezték fel, s ennek megfelelően új kifejezési formákat kezdtek
használni. A korabeli kritikusokat elborzasztotta a nagyvárosi élet és a
kisebbségi szubkultúrák jelenségeinek, valamint a fogyasztói társadalom
jellegzetes szimbólumainak ábrázolása a művészetben: a tömegcikkek, banális
használati tárgyak, reklámokból, filmekből és magazinokból ismert felvételek,
vagy a képregények felhasználása. Ám amint
az oly gyakran előfordul a nagy ideákkal, a huszadik század végére a Pop Art is
önnön ellentétévé fajult. A „tömegeket megszólító művészet” egyre inkább
extravagáns művészek hírnév-, és sikerhajhász akcióiról kezdett szólni és
horribilis összegért eladott, kétes művészi értékű termékeket produkált.
„A jó üzlet a legnagyobb művészet.” – mondta Andy
Warhol, a Pop Art legismertebb képviselője. A Tate ennek a mottónak ered nyomába,
Andy Warhol késői követőivel és a korszak napjainkig tartó utóéletével
foglalkozik. A kiállítás címe eredetileg Pop
Life: Sold Out (Pop élet: Kiárusítva) lett volna, ám Damien Hirst a britek
„legdrágább” művésze megvétózta az elnevezést.
A termekben szól a diszkózene, úgyhogy már az ajtóban nyilvánvalóvá
válik, hogy ez a kiállítás más, mint az eddigiek. A belépő azután az
önmenedzselés leggátlástalanabb (ám nem kevésbé sikeres) képviselőinek
elképzelhetetlenül giccses szobraitól hőköl hátra: Jeff Koons felfújható
guminyuszit ábrázoló csili-vili fémszobra és Takahasi Murakami japán business-művész
embernagyságú műanyagbabája, egy kék hajú manga, amint átugrálja – az orbitális
melleiből kipréselt – tejkarikát. Szerencsére hamarosan kis levegőhöz jutunk, mert
Andy Warhol következik; közismert szitanyomatain kívül hírességekkel készült önreklámozó
fotóin, reklámfilmjein és és a vele készített szappanoperákon néhány termen át mulathatunk.
A tárlat közepén a Tate egy kereskedelmi egységet állított fel, amelyben
speciális poszterek, pólók és kitűzők kaphatók. A bolt valójában egy interaktív
műalkotás, Keith Haring New York-i street artist 1986-ban megnyitott
Pop Shop-jának rekreációja a jellegzetes eredeti falfestéssel, csilingelő pénztárral és a bömbölő
zenére billegő személyzettel. A bolt után a már említett Richard Prince és Jeff
Koons szobái következnek. Az Angliában máig erős konzervatív középosztály,
akinek az Evening Standard oldalai diktálják politikai és egyéb véleményét, furcsa
módon, szinte tömegesen vonul egy kis jóleső borzongásra a kiskorúakat
kirekesztő csukott ajtó mögé, ahol Koons azon fotói és szobrai csodálhatók meg,
amelyek többszörös nagyításban mutatják be Chiccolina és a művész rövid
házasságának legintimebb részleteit. Koons művei égbeszökő árakat érnek el, Hanging Heart c. szobra például 2007-ben
a New York-i Sotheby aukcióján 23.6 millió dollárért kelt el. A Chiccolinával
készült sorozatnak, amely ironikusan a Made
in Heaven (A mennyben köttetett) címet viseli, szintén minden darabja elkelt,
így a Tate-be a már világ különféle tájairól érkezett.
A németek
fenegyereke, a világcsavargó Kippenberger jó humorával és szelíd
alkoholizmusával szinte kilóg itt a sorból, mivel utána a Cosey Fanni Tutti
művésznéven közismert (?) angol művésznő fotói következnek, aki a hetvenes
években különféle pornómagazinok oldalain tűnt fel, majd később kijelentette,
hogy mindez csupán performance művészetének része volt. Tagadhatatlan azonban lenyűgöző
átváltozó képessége, amellyel testének minden részletére kiterjedő
stílusváltásokat produkált…
Az ezen átváltozásaival kitapétázott átjáró (amelyet a
kiskorúak szintén kénytelenek elkerülni), a mára már negyvenes éveikben járó,
úgynevezett Fiatal Brit Művészek (Young British Artists, közismerten YBA) termébe
vezet. Itt Gavin Turk, Sarah Lucas, Tracey Emin és Damien Hirst néhány aranyos
műve látható – közülük az utóbbi esetében teljesen szó szerint is: Hirst formaldehiddel
teli aranyozott tartályában egy hófehér kisborjú áll aranyozott körmein, egy
képen aranypillangók röpködnek a gyémántokkal kirakott aranyréten, és egy kétszer
másfél méteres aranykeretes üvegszekrény polcain óriási ipari gyémántok sorakoznak.
A mű címe Memories of Moments With You
( A Veled töltött pillanatok emléke). Ennyit a megcélzott széles néprétegekről…
Hacsak nem az az egypetéjű ikerpár hivatott képviselni őket, akik egy pontfestmény
alatt kötögetnek, kártyáznak, vagy beszélgetnek békés interaktivitásban.
Szerepeltetésüknek szintén van előzménye: Hirst az 1992-es kölni Cologne”s Unfair art fair-en léptetett
fel ikerpárokat.
A megbotránkoztatási
szándék nyilvánvaló (bár meglehetősen visszhangtalan marad) a fekete amerikai
kultúrát bemutató, azt végletekig leegyszerűsítő két művész, Rob Pruitt
and Walter Early -,
vagy a következő termet náci szerepeket alakító színészek fotóival kitapétázó
lengyel Piotr Uklanski esetében.
Utánuk egy
kis teremben videoinstallációt láthatunk, Andrea Fraser amerikai performance
művész műalkotását. A művész a végsőkig elment megbotránkoztatásban,
interaktivitásban és kísérletező kedvben egyaránt. Felkérte galériását, hogy
keressen egy műgyűjtőt, aki elővételben és látatlanban megveszi azt a
videokazettát, amely kettejük (a művész és a gyűjtő) szeretkezését mutatja be,
azaz azt az aktust rögzíti, amelynek során a két idegen érzelemmentes
szeretkezése műalkotássá „nemesül”. A műgyűjtő állítólag 20,000 dollárt
fizetett azért hogy a művésznővel egy hotelszobában egy órát eltöltsön, majd az
erről készült (pornó)film egy másolatát hazavihesse.
Az olasz Maurizio
Catellan hiperrealista műanyag szobrokat készít, amelyeket mellbevágó humorral
a legváratlanabb pozíciókba helyez. Jelen installációja, a padlón fekvő, üveges
szemekkel semmibe bámuló ló, amelynek szügyéből az INRI felirat mered ki – a
látottak után legfeljebb csak aprócska sóhajt vált ki a látogatókból. Takahasi
Murakami ragyogó műanyag szobrokkal és képernyőkkel zsúfolt szobája zárja a
sort. Egyiken Kirsten Dunst kékhajú mangalánynak öltözve végeérhetetlenül dalol
valami japán dallamtöredékekből építkező bugyuta, modern dalocskát, míg egy
másikon szélesen mosolyog, hajlong és bólogat a japán gyorséttermek combfixes-köténykés
kiszolgálószemélyzete. Egy neonfényben úszó pult a legismertebb
divattervezőkkel közösen készített edzőcipő-sorozatot mutatja be. Takahasi
nyilvánvalóan értékválságról beszél és arról, hogy nincs az a válság, amelyet
valaki ügyesen a maga javára ne fordíthatna.
A jól átgondolt, logikusan felépített kiállítás
nyilvánvalóvá teszi, hogy Andy Warhol a 20. század egyik legmeghatározóbb
egyénisége volt, akinek módszerei ma is működnek, s aki nélkül a modern
művészet nem tartana ott, ahol tart. Nagybetűs Show-ról van szó, amely kétségtelenül
a Pop Art pénzcsináló képességéről szól, s rányomja bélyegét a londoni
őszi-téli szezonra, jó szórakozást ígér, ám nem válaszol(hat)ja meg a kérdést,
hogy hol vannak a művészet határai és hova tart…
A kiállítás január 17-ig látogatható. Városszerte vannak kísérőeseményei:
pl. Jeff Koons hatalmas felfújható nyuszija (amely a guminyuszit ábrázoló
fémszobor alapján készült, az egy rókáról több bőrt lehúzás iskolapéldájaként)
a Covent Gardenben tekinthető meg.
