Karolina Koza: Shadows on the wall / Árnyak a falon

A Tate Modern ötödik emeletén – szinte beékelve az állandó kiállítási anyagba, a sajtó bevonása nélkül – gondolatébresztő kiállítás nyílt. A hatalmas sikerű Salcedo-alkotás, és a naponta zsúfolásig megtelő Louise Bourgeois-kiállítás mellett szinte észrevétlenül sikkad el ez az esemény, pedig három nagyszerű művész: William Kentridge, Ellen Gallagher és Kara Walker művei kerülnek bemutatásra.A rabszolgakereskedelem megszüntetéséről szóló brit törvény 1807-ben emelkedett jogerőre. Így a világ – s főleg Anglia – idén a rabszolgaság eltörlésének 200-dik évfordulóját ünnepli. Ország-, s főleg London-szerte különféle események – köztük sok művészeti – épülnek a téma köré.
A megemlékezést a Tate Modern az év végére időzítette.
Hogy a Tate ezúttal eltekintett az egyéb rendezvényeit rendszeresen kísérő hatalmas csinnadrattától talán nem is annyira meglepő, ha tekintetbe vesszük történelmi hátterét. A Tate kollekció nem létezhetne Sir Henry Tate cukormágnás nélkül, aki bár a törvény meghozatala után született – mégis vagyonszerzése tagadhatatlanul a gyarmatokhoz és a rabszolgatartó kolóniákhoz kötődik, annál is inkább, mert a törvény tényleges életbe léptetése jóval később, 1834-ben következett be.

William Kentridge 1955-ben született a dél-afrikai Johannesburgban.
Egyaránt diplomázott a politikai tudományok tanszékén és a képzőművészeti főiskolán. A sokoldalú alkotó a 80-as években színházművészetet is tanult, majd a rendezésbe is belekóstolt. Legismertebb alkotásaiban – animációs filmjeiben ötvözi a rajzolást és a filmezést. Azonban nem a klasszikus, minden mozdulat-elemet lerajzoló technikát alkalmazza, hanem szénrajzait filmezi le, majd a rajz egyes részleteit hevenyészve kiradírozza, újrarajzolja és újrafilmezi – így keltve a mozgás, történés érzetét és a visszavonhatóság-visszavonhatatlanság asszociációi révén valami furcsa nosztalgikus hangulatot. [A 2005-ös Velencei Biennálén nagy sikerrel szerepelt önálló teremben. A szerk.] A rajzokat gyakorta külön, önálló műalkotásként is kiállítja. Ezen a kiállításon néhány animációs filmmel és keserűen humoros szénrajzaival szerepel. A felhasznált anyag a rabszolgaság témájához csak áttételesen kapcsolódik és megértéséhez ezúttal semmilyen nyomtatott anyag, vagy a Tate honlapján elhelyezett információ sem nyújt segítséget.

Ellen Gallager (1965, USA) USA-ban és Rotterdamban élő és alkotó művész esetében egyértelmű a kapcsolódás. Munkái a faji identitás kérdésköreit feszegetik.
DeLuxe címet viselő 2004–5-ben készült művében az 1930 és 1970 között megjelent afro-amerikai lakosságnak szóló újságokból ollózott reklámokat használ fel. A 60 bekeretezett oldal együttesen egy nagyméretű, absztraktnak tűnő művet képez. Az így keletkező rácsszerkezetről közelebbi vizsgálat után kiderül, hogy mindegyik egység színes, díszes termékeket, ékszereket, színpompás tornyos parókákat kínál. Az eredeti, egészoldalas hirdetéseket Gallagher festékkel, viaszra emlékeztető anyagokkal, plasztilinnel, játék-szemgolyókkal, kis kristálydarabkákkal „díszíti” – így teszi őket elgondolkodtatóvá, egyszerre ijesztővé és nevetségessé. A groteszk dekoráció finom művészkézre vall, és éles kontrasztot alkot a mű merev kompozíciójával.
Gallagher másik munkája (amelyet Edgar Cleijnnel közösen készített) a Murmur (2003) címet viseli. A mű alapja a legenda, miszerint az óceán fenekén van egy ország, ahol a rabszolgahajókról vízbe dobott állapotos nők és gyermekeik élnek. Öt, halkan, ám irritálóan zúgó projektor kollázsokat, rajzokat, a DeLuxe-ra emlékeztető nehezen meghatározható organikus minőségű képeket vetít ki egy – minden bizonnyal szándékosan – fojtogatóan szűkre méretezett teremben. A karcolásokkal vagy kollázs-technikával megváltoztatott, vibráló alapfelvételek mellett stop-action animációs technikák alkalmazásával kimerevített sci-fi filmrészleteket is felhasználnak. Így kifejezetten festői, texturális effektusokat érnek el, sikerrel idézve fel a tengerfenék sejtelmes hangulatát. Gallagher nyilvánvalóan felhasználja azokat a tapasztalatokat, amelyeket abban az időszakban szerzett, miközben a DeLuxe-t alkotó képeit kreálta. A parókák és a kivágott szemek helyén csillogó betétek itt hatásosan idézik fel a víz alatti hullámzástól lebegő hajú és ijesztően villogó szemű Medúzát.

Az amerikai Kara Walker (1969 USA) legismertebb művei a faj, nemiség és erőszak témakörére épülnek. Walker a columbiai Művészeti Egyetem professzora, számtalan díjban és elismerésben részesült „választott témái hiteles megközelítése miatt”. 2007-ben egyébként a művészt a Time Magazine a művészet és szórakoztatóipar 100 legbefolyásosabb embere közé sorolta. Walker kiállított alkotása (melyet egyébként a Tate Liverpoolból hoztak át) a rá annyira jellemző nagyméretű fekete sziluettképekből áll. A képek zöme groteszk és lidérces, ám mégis könnyed, csipkeszerűen légies és fantasztikus. Walker gyakran történelmi szövegkönyvekből ollózott valós rajzokat, képeket használ fel, hogy bemutassa hogyan ábrázolták a fehérek az afrikai rabszolgákat a polgárháború előtt. Olyan széles körben elterjedt és terjesztett elképzelésekre és véleményekre mutat rá, melyek a rabszolgatartást az afrikai nép miénktől teljesen eltérő erkölcsi-, szexuális-, vagy családképére hivatkozva próbálták igazolni. Provokatív művei azonban egyáltalán nem szájbarágósan egyértelműek. Nehezen verbalizálható mondanivalójú alkotásai korántsem nélkülözik a (fekete) humort, sőt a horrort zavarba ejtő komikummal keverve vetik fel az identitás és nemi identitás témakörét különösen az afro-amerikai nőkre vonatkozóan. A kritikusokat gyakorta Andy Warholra és a pop-artra emlékezteti (s valóban, Walker azt állítja csodálattal adózott Warholnak gyermekkorában), mások a minimalisták, vagy feministák közé sorolják, illetve a posztolonialista diskurzus részeként tárgyalják.
Mindenesetre a téma ilyetén könnyed megközelítése – Walker meseszerű árnyképeinek kiállításával a leghangsúlyosabb középső teremben – biztonságos és hatásvadász megoldásnak tűnik a Tate kurátorai részéről.