Anca Benera és Arnold Estefán: Természetalatti / Subnature
Trafó Galéria, december 5-ig
Anca Benera és Arnold Estefán munkái számos kiállításról lehetnek ismerősek a hazai közönségnek: a Budapest Galériától kezdve a Kisteremig láthatóak voltak műveik, de a Trafó Galériában megrendezett kiállítás az első olyan átfogó kiállítás, amely az elmúlt évek munkáit mutatja be. Benera és Estefán tíz éve dolgoznak együtt: a kezdeti történeti, múltfeldolgozással és nemzeti identitással kapcsolatos projekteket az elmúlt években felváltották az antropocén korszakkal foglalkozó, kutatásalapú alkotások. Ezek a művek elsősorban azokat a láthatatlanná tett és elfedett folyamatokat, helyzeteket mutatják be, amelyeken keresztül a természetet politikai és katonai érdekek miatt felhasználják vagy erőszakos módon kizsákmányolják. Ahogy a címadó fogalom is utal rá: a természetalatti (subnature) David Gissen szerint a természet lenézett és kizsákmányolt elemeire utal. Az „alatt” amúgy is erős metafora a kiállításon: gondoljunk akár a gombák előfordulási helyére, a tengerek mélyén lévő gyémántok kinyerésére, vagy a mesterséges tájak alá rejtett, egykor katonai funkcióval rendelkező helyszínekre. A természetalatti, a tudatalattira utalva nemcsak az elnyomott, elfelejtett dolgokat sejteti, hanem a szándékosan eltörölt, elfedett, elleplezett folyamatokat is.
A művészpáros kutatásalapú gyakorlata hosszú éveken át zajlik, több stációból és variációból álló műveket vonultat fel, melyekben megfér egymás mellett az egészen tudományos megközelítés a fikciót, képzeletet mozgásba hozó alkotásokkal. A Trafó Galériában megrendezett kiállítás erénye és különlegessége, hogy az egymással összefüggő, de külön is értelmezhető művekből átfogó képet kaphatunk Benera és Estefán a „természetalatti” fogalmát kibontó munkáiból és ha rendelkezünk némi háttértudással is az alkotók korábbi tevékenységét illetően, akkor végigkövethetjük azt is, hogy a kutatásalapú művészeti munkák esetében milyen folyamatok és eltérő végeredmények jöhetnek létre.
A kiállítás egyik központi munkája a külföldön már több helyen, például a bécsi MUMOK-ban is bemutatott Debrisphere projekt (A táj mint a katonai képzelet tágítása, 2017 – ) amelyben talán a legizgalmasabban kapcsolódik össze a történeti-tudományos kutatás és az esztétikai szempontból is kifejezetten izgalmas installációs megoldás, amely objekteket és rajzokat vegyít egymással. A Debrisphere tulajdonképpen esettanulmányokból áll: a művészek olyan tájakat választanak ki, amelyek mesterséges módon jöttek létre valamilyen politikai vagy háborús helyzet következtében. Legtöbbször nem sok tudásunk van róluk, láthatatlanok, szó szerint egy „másik tájjal” elfedve. A debrishphere, ez a művészek által kitalált szó amúgy törmelékszférát jelent és azt az egyelőre még meg nem nevezett földkérget jelenti, amely jelenleg a litoszféra legfelső rétege: az ember által alkotott mesterséges természeti jelenségeket, tájakat sorolhatjuk ide.
Az installációban egyrészt építészeti maketteket láthatunk, például a berlini Teufelsberg dombot, amely a második világháborús bombázások romjait hivatott elfedni (egész pontosan azon romok helyén áll) vagy a Johnston-atollt, amely egy, az USA által a Csendes-óceánon építtetett, nukleáris kísérleteknek helyt adó építmény, azaz annak kamuflázsa. A makettek szikárságát és tárgyilagosságát jól egészítik ki a mögöttük látható, részletgazdag botanikai rajzok. Ezekben a művekben már megjelenik a fikcióval való játék is, hiszen egy valósnak tűnő, de valójában elképzelt botanikai kézikönyv lapjait láthatjuk a falon. Ahogy a leírásból kiderül, a rajzsorozatban a mesterséges tájak elsődleges alapanyagaként használt növények, fák és kagylók illusztrációi tárulnak fel, ugyanakkor eredeti latin nevüket hadi kifejezések vagy a beavatkozáshoz kapcsolható fogalmak helyettesítik. A maketteket és a rajzokat nézve erős késztetést érzünk, hogy egyesével utánamenjünk az egyes természeti konstrukciók háttértörténetének és egyéni narratívájának.
A kiállítás talán legizgalmasabb installációja A láthatatlan erők látható megnyilvánulásai (2020), ami egyszerre tudományos és poétikus módon mutatja be a mindent és mindenkit túlélő gombák pozícióját. Ebben a műben is látszólag távoli dolgokat kapcsolnak össze a művészek: az 1944-es normandiai partraszállás során, a ledobott bombák nyomán a homokba keveredett fémmaradványok jelenlétét vizsgálták és ezt kapcsolták össze a gombák legfőbb tulajdonságával, túlélő képességükkel és ellenállásukkal, mely mára egyfajta kortárs metaforaként is értelmezhető. A kiállításban és a művészek által is többször hivatkozott Anna Lowenhaupt Tsing könyvben (The Mushrooms at the End of the World, 2015) derül fény arra, hogy a hirosimai atomtámadás után a gombák voltak az első élőlények, amelyek a romokon megjelentek. Az installáció nemcsak a mindent behálózó és a kiállítótérben burjánzó gombák aktív jelenléte miatt izgalmas, hanem az Esteban de la Torre / EJTECH által készített hangrendszer miatt is, amely a gombákban rejlő rezgéseket és morajlásokat képzi le biofeedback segítségével.
A furcsa, laboratóriumi tárgyat idéző installáció közepén egy videó fut, amely, miközben absztrakcióba hajló, fekete-fehér mikro-felvételeken mutatja a szennyezett homokrészecske és a gombafonalak interakcióját, egy különösen szép szöveget is prezentál. A művészek által írt, a gombák nézőpontjából értelmezhető belső monológ tulajdonképpen egy vers, amely a mindenhol ott lévő, de láthatatlan gombák térhódításáról szól. Ők „a világ túlélői” akik egyszerre vannak kint és bent, tartoznak a földalatti, láthatatlan, alvilági régióhoz és párhuzamosan képesek gyógyítani és megmérgezni is. Bennünk vannak és a részünket képezik. A kiállítótérben még maszkban is érezhető a gombák erőteljes szagának párolgása. Eközben mindkét fent említett installáció egyszerre tűnik múzeumi tárgynak és laboratóriumi konstrukciónak: összekötnek nemcsak távoli helyeket és lokációkat, hanem a kutatás és a reprezentáció helyszíneit is, mint amilyen a műterem, a kiállítótér vagy egy kísérleti labor. Benera és Estefán munkáiban a művészi kutatás mint egy diszciplínákon és tudományterületeken átívelő, aktív pozíció jelenik meg, amelyben folyamatos párbeszédbe kerül egymással a kutatás tárgya és mindennek művészeti, esztétikai kifejezésformája is.
A legfrissebb munka egy kétcsatornás videóinstalláció, a Blue Ground (2021). Itt a művészek egymás mellé helyezik a Namíb-sivatag helyszínét, mint ahonnan a legjobb minőségű gyémántot lehet kinyerni, az óceáni gyémántbányászatot (minthogy a szárazföldi gyémántkészletek kimerülnek) és egy új típusú gyémántkotró hajó építésének fázisait egy szokatlan, hozzánk elég közeli helyszínen. Míg a Namíb-sivatagról készült felvételeket a Google Earth műholdjai készítették, a Fekete-tenger közelében lévő hajógyárban készülő gyémánkotró fejlesztését a művészek dokumentálták Romániában. A videómunkában szintén egymástól igen távoli tájak kapcsolódnak össze magától értetődő természetességgel, rávilágítva nemcsak a kapitalizmus működésére, de az ökológiai válság mindent átfogó hatásaira is, amelyek a gyémánt erős szimbólumán keresztül nyilvánulnak meg. Az a furcsa hangsáv, amit a film hátterében hallhatunk, pedig szonárfelvételekből áll: a szonár egy eredetileg katonai célokra fejlesztett eszköz, amely segít feltérképezni a szemnek láthatatlan dolgokat azáltal, hogy a visszaverődő hanghullámokat digitális képekké alakítja. A videóban nincs narráció: a különböző típusú képek szuggesztív ereje és egymással való ütköztetése viszont jól működik és egy új kutatás első fázisának értelmezhető, mint egyfajta prológus. Benera és Estefán már-már oknyomozói részletességgel tárnak fel különböző, a hatalom által elfeledtetni kívánt témákat, ugyanakkor a szikár, tudományos beszédmód sosem válik uralkodóvá műveikben. Mindig teret kap a spekuláció, a fikció, a poézis és a játékosság, és alkotásaik ettől válnak egyszerre befogadhatóvá, ugyanakkor többszöri újranézésre is érdemessé.
Nyitókép: A láthatatlan erők látható megnyilvánulásai (2020) c. munka részlete. Fotó: Bilak Krisztina
