Confinement. Horváth László kiállítása,
Párizs, Galerie Berthet-Aittouarès, 2022. január 4-ig
Az alkotó ember, legyen képzőművész, író, költő, zeneszerző, gyakran maga állít fel olyan szabályokat, amelyek korlátok közé szorítják, gondoljunk csak a múlt század második felében alakult irodalmi mozgalomra, az Oulipo-ra, amit azután más műfajok is átvettek, mint például a zenében az OuMuPo, vagy a fotográfiában a Ouphopo. Megszabott kereteken belül dolgozni természetesen sokkal nehezebb, egyúttal azonban sokkal több elmélyültséget is igényel, és ez az elmélyedés olyan gondolatokhoz, megfigyelésekhez, újfajta látásmódhoz vezet, ahova a művész egyébként talán nem jutna el. A korlátokat azonban a szabad választáson kívül a kényszer is meghatározhatja. Napjainkban a COVID19 sokakat kényszerített hosszabb-rövidebb bezárkózásra, és ebben a szükséghelyzetben két magyar származású fotográfusnak is olyan fotósorozatai születtek, amelyek a karantén nélkül valószínűleg nem jöttek volna létre.
2020-ban a Belgiumban élő Bordó Moncsinak jelent meg Derrière vos fenêtres címmel az ablak mögül kinéző emberekről készített fotóalbuma, Franciaországban pedig a napokban nyílt meg Horváth Lászlónak a karantén idején született képeiből rendezett kiállítása. Míg az első esetben a fotográfus otthonát elhagyva, az utcán járva fedezte fel modelljeit, addig Horváth László, akinek legutóbb két éve a FUGÁ-ban volt magyarországi kiállítása, maga is bezártságra kárhoztatva, otthonában készítette el sorozatát, a Confinement-t (Bezártság). Ha a lakásból készült felvételekről esik szó, óhatatlanul is eszünkbe jutnak André Kertész New York-i lakásának ablakából készített képei vagy Lucien Hervé sorozata, a Paris sans quitter ma fenêtre (Párizs az ablakomból). Ezek a képek azt mutatják meg, hogy az ablakon kitekintő fotográfus mit látott kint az utcán, Horváth László fotói pedig azt, ami saját otthonában „történt”: a különböző tárgyak maguknak helyet követelő részleteinek megmutatkozását a fényben és a sötétségben. A magány, a bezártság felfedte számára mindazt, amit jól ismertnek hitt környezetben eddig valószínűleg maga sem látott.
Van olyan fotó, amin könnyen megfejtjük a részlethez tartozó tárgyat, míg más esetben erre lehetetlen rájönni. A tekeredő papírcsík vagy a véletlenszerűen egymásra rétegzett papírlapok grafikai hatású, míg a fény által megvilágított szék karfája letisztult minimalista kompozíciót eredményezett. A textilre vetődő napfény szinte behatol az anyagba, ami a speciális, szemcsés papíralapnak köszönhetően a tapinthatóság hatását kelti. A kiállításhoz Molnár Vera írt bevezetőt, és akinek módja nyílik megismerni Horváth László legutóbbi munkáit, az alá tudja támasztani a művésznek azt megállapítását, hogy „… látásmódom megváltozott. Előfordul, hogy a természetben magam is «Horváth-módra» látom a dolgokat”. A galéria adottságai csak korlátozott számú mű bemutatását teszik lehetővé, de a tárlat alkalomból megjelentett, limitált példányszámú, kézzel beragasztott képeket tartalmazó bibliofil albumból a sorozat szinte teljes képanyagát megismerhetjük.
