Dacból szült harmónia
… Keserü annak idején, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bencze László festőosztályában kezdett, onnan kéredzkedett át Szőnyi Istvánhoz. A mester leginkább freskót tanított, és – ő tudta miért – kevéssé örült a női tanítványoknak. Messziről kellett indulniuk ahhoz, hogy az ideális tanár-tanítvány viszony létrejöhessen. Létrejött. A „csak azért is” magatartás tehát a pályakezdés egyik alapélménye lett.
Keserü – viszonylag hosszú keresgélés után – a hetvenes évek elején, akkori szemmel botránygyanús motívumcsoporttal állt elő. „Nőiesnek mondott” hajlékony formákkal, szőrszálszerűen bodorodó zsinegapplikációkkal, hússzínűnek hagyott vászondomborításokkal. A magyar művészettörténetben valószínűleg ő volt az első, aki nemcsak hogy fölesküdött az absztraktra, de rögtön megsértett egy másik tabut is: a genitália és a szexus allegorikus ábrázolásáról szóló, és a közprüdéria által fölállított tilalmát.
Lázadása mélyről jött, és az eredmény kikezdhetetlennek bizonyult. Végül is az védte meg, amit anynyira utált: a képmutatók félelme. Nem merték néven nevezni, amit láttak, ő pedig „csak azért is” tette, amit formával ki tudott fejezni. A határig, sőt azon is túl.
Keserü a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján válságba került. Van ilyen: egy forma hirtelen kiürül, egy indulat egyszer csak lelohad, egy méret okafogyottá lesz. A legjobb mesterekkel is megesik ez, modern művész válság nélkül olyan, mint tűzhányó krátere fortyogó láva nélkül. Kirándulócélpontnak jó, kalandnak kevés. Sistergő volt válsága: össze-vissza gyűrt vásznakat, szurkos feketéket, füstös szürkéket hányt ki magából, mellettük a kézjegyként működtetett szivárvány maga volt a hisztéria, a képcímekkel is kifejezett depresszió figyelemfelhívó sminkje (Semmi sincs sehogyan, Gubanc, Dühös közelítés). Aztán jött egy legújabb, máig tartó „csak azért is”, a veszélybe került harmónia rekonstrukciója.
Ámbár a szó, hogy konstrukció, alapjában fals hangzású a női lázadóként és lázadó nőként megjelölt egyik legnagyobb élő magyar festőnk esetében. Végtére is a legújabb Keserü nem szól másról, mint a megalvadt forma, a „konstrukció” ellen indított óriásörvény-látomásról. Az örök forgásról, áramlásról, elmúlásról. A mozgásról magáról, annak elfogadásáról, „a mindennek ellenére érdemes” eufóriájáról. A túl jón és rosszon haláltmegvető bátorságáról. Szép női szerep ez, a megalázottakból győztes Johannáknak találták ki. Igazi vezéregyéniségeknek. (Forrás: NSZ • 2003. november 29. • Szerző: P. Szűcs Julianna)