Szeptember 17-én, hétfőn két képzőművészeti vonatkozású előadásra várunk mindenkit szeretettel a Trafó színháztermébe:
Müllner András – 1968: a nemzedékváltó év (happeningek és kiállítások)
Andrási Gábor – Lúzer-esztétika – paradigmaváltás a képzőművészetben.
17:00 – Müllner András – 1968: a nemzedékváltó év (happeningek és kiállítások)
A sztereotíp kép szerint az avantgárd elutasítja a hagyományt, és azt lehet mondani, hogy folytonos nemzedékváltásban, más szóval permanens esztétikai forradalomban él. Az avantgárd és a hagyomány viszonya azonban korántsem olyan egyértelmű, ahogy azt a dadaisták szövegeit olvasva elképzelhetjük, vagy Marinetti programjából kikövetkeztethetjük. Bár az igaz, hogy az újra, a totális eredetiségre való hivatkozás állandó szólamként van jelen a történetinek nevezett avantgárdban és annak újabb verzióiban, és ez a hivatkozás legtöbbször az „anyagra”, a „cselekvésre” és a „valóságra” történő szólamként jelentkezik, ám eközben azt is elmondhatjuk, hogy műveiket újra meg újra átjárja valamilyen önmegtartóztatás. Ez az önmegtartóztatás vagy avantgárd felfüggesztettség nem feltétlenül koncepcionális, még ha bizonyos esetekben explicitté is válik, és mint probléma a múlttal való dialógus képében lép elénk. Végső soron azonban azt eredményezi, hogy lehetetlenné válik a magukat avantgárdnak nevezők számára, hogy abszolút törlés alá vonják a művészettörténetet és az esztétikai vagy retorikai hagyományt. Amikor, annak idején, Walter Benjamin az expresszionista művészetet párhuzamba állította a barokk szomorújátékkal, éppen arra teremtett precedenst, hogy miként lehet meglátni a nyelvnek és az ikonográfiai vagy retorikai hagyománynak a radikális újtól való visszatartó jellegét az avantgárd művekben. Mivel a nemzedékváltás programját és a hagyomány eltörlését a művészettörténeti diskurzus is hajlamos átvenni, bizonyítva ezzel fogékonyságát az avantgárd eszmékre, lévén a mindenkori paradigmaváltások történeti szempontú vizsgálata a feladata, lehet, hogy a fenti gondolatmenet tesztelésére éppen egy olyan évet kell választanunk, amelyet hagyományosan a magyar művészet fordulópontjának tartanak. Az 1968-as év sok szempontból nevezhető ilyen fordulatos évnek, de méginkább annak látszik a művészet terén, ahol ekkor indultak igazán rajzásnak a happeningek (némelyiküket távolabbról visszatekintve már az első performanszoknak nevezik), és megrendezik az első Iparterv-kiállítást, nem beszélve „Az idosebb és a fiatal generáció”-ról, amely mint a Műszaki Egyetemen megrendezett kiállítás címe már önmagában jelzi a változás érzékelésének jelenlétét.
18:30 – Andrási Gábor – Lúzer-esztétika – paradigmaváltás a képzőművészetben
– a művészetipar kiépülése és rétegzettsége az ezredfordulón (a termelők köre és az új fogyasztói piramis)
– a művészet megváltozott kontextusa (a hagyományos szellemi és történeti kontextus hozzáadott-értékké alakulása; új releváns kontextusok: ár és siker)
– a művészi és művészettörténészi individualitás, valamint az általuk előállított termékek instrumentalizálódása és mediatizációja
– a művészet hagyományos nyilvánosságának átalakulása (a non-profit és a for profit szférák határainak feloldódása, vásárok mint kurátori kiállítások, biennálék mint vásárok, magángyűjtemények mint közmúzeumok, közmúzeumok mint magángyűjteményi bemutatóhelyek)
– a művészetiparban involvált hatalmi érdekcsoportok és döntéshozók szerepeinek keveredése illetve felcserélhetővé válása (a gyűjtő mint kurátor, a szerkesztő mint befektetési tanácsadó, a muzeológus mint a kereskedő tanácsadója)
– a művészetipar nagypolitikai vetülete (a művészet mint legitimációs potenciál, a művészet kommunikációja mint a médianyilvánossághoz vezető út)