X-faktor
Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum
2016.dec.31-ig
Nem lehet nem észrevenni, hogy a Kiscelli Múzeum újra életre kelt. Nagyon is. A kortárs művészet legújabb történéseire igyekszik reagálni, úgy, hogy közben kezdeményezően és innovatívan lépjen fel. Ami látszik: e percben az egyik legszínvonalasabb kortárs hely az országban, miközben – jegyezzük meg ezt is – az anyagi lehetőségei semmivel sem lettek jobbak. Sőt.
Tegnap nyílt kiállításuk a (közel)múlt feltárásának izgalmas új hullámába illeszkedik, egyben pedig valamiképp ’56 következményeire is reflektál, a máról nem is beszélve. Gróf Ferenc (ex-Société Réaliste) kiállításának egy, a múzeum gyűjteményében megtalált óriás pannó a kiindulási pontja, Bernáth Aurélnak az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjába tervezett budapesti látképe. Gróf Ferenc és a kurátor Mélyi József ezt a hivatalos célból készült művet, az ott megfogalmazott városábrázolást / -értelmezést állítja szembe Déry Tibor G.A. úr X–ben című regényének entrópikus-kaotikus városvíziójával, ahol, mint Gróf fogalmaz, a rákérdezés is megkérdőjeleződik. A regényt szintén 1958-ben kezdi írni Déry, csak éppen Bernáthéhoz képest nagyon más szituációban, börtönkörülmények között. Kint és bent így lép feszítő ellentétbe egymással, jelezve az értelmiségi léthelyzetek elképesztő bonyolultságát és az ötvenhat utáni idők drámáit – a két mű pedig szinte szétfeszíti a kiscelli templomrom terét.
Mélyi József kurátor és Gróf Ferenc képzőművész a pannó előtt, a tegnapi sajtóbejáráson. Fotó: artPortal
És itt jön a csavar: a hatvan beszámozott darabból álló alumínum (!) képet a térben más sorrendben állították össze, nem spoilereznénk, vagyis nem áruljuk el, hogyan és miért. Mindenesetre a mesterséges harmóniából termékeny diszharmónia keletkezik, a Déry-idézetek pedig szinte képaláírásokként működnek a teret uraló kép egyes kockáihoz.
És ezzel még nincs vége: a címben jelzett mutatók valóban hiányoznak, hiszen X városában az órákról nem olvasható le az idő múlása, azaz a valós helyzet. Gróf erre is reflektál egy művel, egy sajátos rendszerű napórával, illetve a templomtér másik végén még megkapjuk a pannó-regény-óra műegyüttes kontextusát is. Hihetetlenül izgalmas részleteket ismerhetünk meg az 1958-as, brüsszeli magyar szereplésről. Modernista pavilon, nagydíjas szobrok, magyaros ételek, azaz egy egész magyar étterem, egy kis ország nagynak mutatja magát az Atomium árnyékában, miközben idehaza éppen kivégzik Nagy Imrét és mártírtársait. No de…tényleg ne áruljunk el többet: meg kell nézni. Ígérjük: mi is visszatérünk és beszélünk még a kiállításról!
A múltnak kútja
A Fiatal Képzőművészek Stúdiója retrospektív kiállítása
Budapest Galéria (III.Lajos utca)
2017. január 8-ig
Ötvennyolc az egyik kulcsdátum itt is. Ekkor indult a Stúdió, azaz ekkor indították, hogy valamiféle szervezeten kívüli szervezetet, szigorúan ellenőrzött, de biztonságos keretet, inkubátort és játékteret alakítsanak ki a fiatal (35 éven aluli) művészek köré. A Kádár-kor tipikus megoldásai közé tartozik ez is, azonban az efféle szemmel tartott, kontroll alatt levő szerveződések óhatatlanul mégis elkezdték a saját életüket élni, és megvalósítani valamiféle autonómiát is – bár az elején ebből még nyilvánvalóan nem sok minden látszódhatott.
A Stúdió ma már egyesület, rövidítve FKSE, és a hazai szcéna egyik legprogresszívebb, és ma, az intézmények haldoklása közepette egyik legfontosabb helye lett. Kicsit olyan, mintha a Stúdiónak mindig csak jelene volna – az egymást váltó generációk és vezetőségek mindig új arcot adnak neki. De az évtizedek alatt nagyon sok minden összegyűlt itt, nem csak emlék és tapasztalat, de egy érdekes gyűjtemény és archívum is, művek és dokumentumok tárháza. Ezt dolgozta fel Zombori Mónika művészettörténész és e feldolgozómunka első manifesztációja a Lajos utcai kiállítás.
Az alsó szinten dokumentumok, a Stúdió rendszeres, éves kiállításainak láncolatára fűzve, a felső szinten művek a Stúdió gyűjteményéből, sajátos csoportokba rendezve. Sok jó és sok rossz mű – így együtt nagyon tanulságos képet adva az 1989-ig, azaz a rendszerváltásig tartó évtizedekről.
Hegedűs 2 László: Kossuth Rádió, Budapest, pontos időjelzést adunk, 1983. Fotó: artPortal
A múltfeldolgozásnak, a közelmúlt kutatásának nagyon fontos kiállításaival találkozhattunk az elmúlt időben, legutóbb ilyen volt a Nagyítások 1963, a Lajos utcai kiállítóhely nagytestvére, az Új Budapest Galéria rendezésében, a Bálnában. Azzal is párbeszédben áll Zombori Mónika projektje, mint ahogy párbeszédbe keveredett a Kiscelli Múzeum fentebb ajánlott kiállításával is. És ne felejtsük el azt sem: közvetlen előfutára, előtanulmánya volt a tavalyi OFF-Biennále Budapest egyik jól sikerült kiállítása, a Vörös farok és kék ceruza (kurátorai Zombori Mónika és Zsikla Mónika voltak), amely szintén épített a Stúdió dokumentumanyagára.
S ahogy a megnyitón Horányi Attila művészettörténész mondta, jelenlegi helyzetünk értelmezéséhez is perspektívát nyit. A művész léthelyzete ma ismét problematikussá vált, ismét csak aknamezőt jelent a rendszerhez való viszony,
ismét átgondolandók a működésmódok, hogy egyedül, vagy szerveződésben-e, és ismét csak a hatalom kontrolljával nézünk szembe – de, hogy leszálljunk a politika szféráiból: a csoportkiállítások, szalonkiállítások problémája is újra aktuálissá vált.
Ha a rendszeresen megrendezett Stúdió-kiállítások kiadják három évtized elmozdulásainak, húzdmeg – ereszdmeg játékainak dinamikáját, úgy a Budapest Galéria kiállítása valódi történeti mélyfúrás. Az is látszik, nagyobb pénzből (egyáltalán: pénzből), nagyobb kutatói apparátussal nagyobb eredmény is lehetett volna. Elgondolkodtató, miért nincs ma ehhez pénz és intézményi háttér – vagyis, a fenéket elgondolkodtató, pontosan tudható. (Legyünk igazságosak azért: a Kállai Ernő ösztöndíj legalább lehetőve tette a kutatómunkát, a kurátor ki is kifejezte érte köszönetét.) De ami itt létrejött, az sem kevés, nagyon nem: meg kell nézni és meg kell becsülni.
A cikk főoldali képe: Sarkadi Péter: Szivárvány 1979-80
A cikk lejjebb folytatódik.